Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy amerikai animátor, aki az óhazában szerencsét próbálva öt angol fiatalemberrel megreformálta a humort. Majd más babérokra törve elfoglalta a rendezői széket, hogy a „legkisebb királyfiból” hatalmas király váljon az álmok és az ébrenlét, az őrület és a normalitás, illetve a fantázia és a valóság széles határmezsgyéjén.
Talán nem ronthatok el semmit, ha ott kezdem, hogy Terry Gilliam a modern idők egyik legnagyobb mesemondója, aki képes e történetekbe olyan figyelemre méltóan mélyebb tartalmat csepegtetni, hogy amellett nem lehet csettintés nélkül elmenni. Azzal sem rohanok valószínűleg sehova, ha Gilliam filmjeinek témáját saját szavaival jellemzem: „Egy apró tényt ajánlanék mindenki figyelmébe, aki már teljesen elveszett a modern világ vég nélkül sokasodó valóságaiban. Emlékezzetek: Philip K. Dick járt ott legelőször.”
De a történet nem itt kezdődik, hiszen a rendezői széktől még nagyon messze vagyunk a hatvanas évek legvégén, mikor is Eric Idle, Terry Jones, Michael Palin, Johne Cleese és Graham Chapman társaságában megszülték minden idők legmulatságosabb szkeccseit, a Monty Python Repülő Cirkuszát.
Itt persze ő inkább csak animátorként tevékenykedett, s kisebb (általában felismerhetetlen) szerepeket vállalt a rövid jelenetekben. Innen már csak egyetlen lépés volt hátra a szék irányába, mely a hetvenes évek közepén be is következett, s igaz még Terry Jones-al közösen, de már ő rendezte a Gyalog Galoppot (Monty Python and the Holy Grail, 1975), melyet talán egyetlen igazi filmrajongónak sem kell bemutatni hazánkban.
Az első rendezésen még eléggé érződik, hogy nem egy saját projectről van szó, csupán elkezdi tanulni a szakmát, s inkább a szokásos python-i nonszensz kategóriába helyezhető Arthur király és lovagjainak története, mely azért nem egy jelenetével ezredjére is mosolyt csal akárki arcára, sőt könnyedén kacajra is fakaszthat. Mellesleg akkora kultusz alakult ki a kerekasztal kardforgatóinak Szent Grál keresése kapcsán, hogy videojátékot, színházi előadást, kártyajátékot, s ki tudja mit élt még meg az első egész estés Monty Python film.
De ne ragadjunk le itt, inkább kezdjük el sorravenni az önálló munkákat, melyek első pár darabja azért még érezhetően a társulat árnyékában készült. Ugye ott van először a Gyalog Galopphoz roppant közel álló Jabberwockey (1977), melyben Michael Palin játssza a főszerepet, s a Lewis Caroll verséből született alapötlet szárnyán repít vissza mindenkit a sötét középkorba, azaz a babonák és mesék világába.
Tehát egy Dennis Cooper nevű kádár inas kalandjait követjük nyomon a békés falusi élettől a nagyváros rengetegén át a királylány kezéig. Mely közben egy groteszk meseszerű világ bontakozik ki előttünk, hogy úgymond kapuként szolgáljon a Gilliam filmjeiben megelevenedő birodalomhoz. Van itt egyébként minden, ami egy jó középkort megidéző filmnek előnyére válhat, sárkányok, lovagok, kocsmák, kivégzés, s megfelelő mértékű fekete humor.
Az Idő banditák (Time Bandits, 1981) sem esik sokkal távolabb az eddigiektől, csupán kap egy csavart, mely még közelebb visz ahhoz az álomszerű paradicsomhoz, mely kirajzolódhat előttünk az alkotásokból. Hiszen egy kisfiú álmaiból táplálkozva menekülünk az idő örvényébe a legfőbb létező elől, akinek ellopta térképét egy marékra való törpe, hogy a teremtés hiányosságait (végül is csak hét nap volt rá, ki tud ennyi idő alatt normális munkát végezni) kihasználva nemzetközi és igazán gazdag bűnözőkké váljanak. A szintén jó nagy adag python-i humorral nyakon öntött alkotás sem az igazi még, mindannak ellenére, hogy a visszatérő téma (azaz a valóság és a fantázia határvonala) már itt is egyértelműen kivehető. Hogy tényleg nagy dobásról beszélhessünk még el kell telni négy évnek, s akkor elkészül a Brazil.
Terry Gilliam első igazán egyedi és lenyűgöző filmje a Brazil, s nem csupán a színészgárdában remekül teljesítő Jonathan Pryce és Robert de Niro miatt, hanem mert az eddig is felismerhető groteszk, társadalomkritikával megfűszerezett álomvilág itt teljesedik ki legelőször, még ha némi 1984 utóízt is érezhetünk a szánkban a film kapcsán. A valamikor a XX. században játszódó cselekményben ugyanis egy teljesen bürokratikus világot fedezhetünk fel, melyben főhősünk Sam Lowry vergődik, s álmaival küzd, melyekben megtalálja az igaz szerelemet.
A konfliktus egy légy lecsapása miatti adminisztrációs hiba körül alakul ki, hiszen e folytán rossz embert állítanak elő az információszerzésre, s ő ezt nem is éli túl. Sam ered az eset nyomába, inkább kényszerből, mint önszántából eredetileg, de mivel az események kapcsán belefut álmai nőjének inkarnációjába, személyessé válik az ügy.
Talán tényleg ez az első Gilliam film, melyben az a groteszk, paranoid, inkább álomszerű, mint valós világ tárul elénk, mely az ezek után következő filmjeit meghatározza. Igaz ezek előtt, még egy pillanatra visszalép, s talán valamilyen belső kényszer okán megrendezi leggyönyörűbb meséjét Báró Munchausen alakja köré építve.
1988-ban járunk, mikor is ez a fantasztikumot nem nélkülöző kosztümös kalandfilm a mozikba kerül, s nyíltan hirdeti a fantázia mindenhatóságát és győzedelmeskedését a racionalitás felett. John Nevill hihetetlen valósághűen formálja meg a Bárót, s szolgái sorában Eric Idol is feltűnik, mely egyértelműen jelzi, hogy némi nosztalgikus visszakacsintás ez a Python-os időkre, de közben a főhős és az angol tisztviselő szembeállítása az új utak felé is mutat.
Mely kettőség még szintén megvan a Jeff Bridges és Robin Williams főszereplésével forgatott Halászkirály legendájában (The Fisher King, 1991), melyet rosszmájúan akár rom-komnak is csúfolhatnánk, de talán túlzás lenne egy megkattant ember lövöldözésének „két oldalán” álló férfi kapcsolatát így jellemezni. Bár igaz, arról van szó, hogy Bridges alakította Jack Lucas segít a Williams által megformált Parrynek elnyerni álmai nőjének szívét, de mindezt azért teszi, mert egy a rádióműsorán felbuzdult gyakorló pszichopata szétlövi előző kedvesének fejét, minek hatására a tragikus történetű férfiú megkattan, s úgy véli, tündérek beszélnek hozzá, hogy szerezze meg a Szent Grált.
Tehát ismét visszakacsint, s közben előre is néz, hiszen az első rendezés megidézése közben a világ és az emberi természet ostorozása épp ugyanúgy benne van a filmben, mint a tüzet okádó vörös lovag, aki nem engedi Parryt célja közelébe.
A 12 majomban (Twelve Monkeys, 1995), viszont ilyen kettőség már sehol sem fedezhető fel, hiszen a csavaros időutazós alkotás (ha úgy tetszik) szinte már csak az őrület és a normálisnak tekintett állapot egymás mellé állításával foglalkozik. A Bruce Willist és Brad Pittet is a produkcióban tudó Gilliam valami olyasmit alkot meg mindezzel, ami szinte leírhatatlan. Nem elég, hogy több olyan különböző mélységet is felfedezhetünk benne, melyekkel könyveket lehetne megtölteni, de első ránézésre is vaskos filozófiai következtetések vonhatóak le az alkotásból, mely szokatlan a kor sci-fi felhozatalából. (Egyébként az értelmezés, mely szerint a pszichológus nő a hunyó a filmben, s valójában ő képzeli Willis karakterét, már csak a Dick iránti rajongása miatt is a legszinpatikusabb számomra.)
Ezek után talán némileg könnyebben emészthetőnek tűnhet a drogos utazás Hunter S. Thompsonnal Las Vegasban, mindannak ellenére, hogy nem az. A roppant szórakoztató és zseniális alakításokat hozó (Johnny Depp és Benicio del Toro) mozi persze sokkal több, mint a két kivénhedt hippi látomása a neonfény erdőben, mint ahogy maga Hunter sem csupán két lábon járó orvosi csoda volt. Az egyértelmű társadalom- és rendszer kritikát nehéz nem kiolvasni, s azt is említsük meg nagyon nyugodtan, hogy a filmtörténet egyik legjobban sikerült irodalmi adaptációjához van szerencsénk, melyben könnyedén keveredik össze a kábítószer hatása alatt átélt hallucináció a már alapvetően szürreális valósággal, ami hőseinket fogadja Vegas egyik legnagyobb dobásán, a MINT 400-asok versenyén.
Egy nagy ugrással hirtelen Gilliam egyik leggyengébb alkotásához érkezünk el, mely első ránézésre könnyedén illik az eddigiekbe, hiszen a Grimm testvérek (The Brothers Grimm, 2005) felforgatott világa szinte magától értetődően kompatibilis kell, hogy legyen, a direktor úr birodalmával, valamiért még sem az. Hiába a két jó színész (Matt Damon, Heath Ledger), az izgalmas szkript, a remek vágás, a dolog valahogy együttesen nem működik, mondhatni érdektelenségbe fullad. Semmi extra, csupán csak egy mese, igaz abból a jobb fajta, de hát ez valljuk be nem elég.
Viszont még ez az év sem telhetett el így, hiszen az egyébként nem túl aktív rendező egy másik „mesével” is előrukkolt, s ismét Jeff Bridgies-el egy hihetetlenül szürreális, groteszk s minden apró fénysugarat elpusztító világba invitált minket. Jeliza-Rose (Jodella Ferland) világába méghozzá, a kislányéba, aki apjának készíti elő a heroint, s csupán fejekből álló babáival tölti a mindennapjait, míg nem az éppen metadon kúrán lévő édesanyja el nem hagyja az árnyékvilágot, s így apja a gyámügytől félve el nem menekül szülőházába, ahol már ő sem húzza sokáig. Ezzel pedig a kislány a lehető legfurcsább és a normálisnak nevezett állapottól legtávolabb eső közegbe csöppen bele, miközben az ő valósága sem igazán össze egyeztethető az átlagossal.
Szörnyek, lovagok, időutazók, kábítószer fogyasztók, s talán vég nélkül sorolhatnánk mi minden színesíti még a Gilliam által megalkotott olykor szürreális, olykor roppant groteszk világot, melyben minden alkalommal élvezet elmerülni, s reméljük az lesz most is, mert már megérkezett hazánkba a legújabb (elég rossz csillagzat alatt készült) alkotás.
