Két kávé külön csészében, egy helikopter az égen, jó pár gyufásskatulya, s hősünk körül nitzscheiánus kárhozatban forog körbe-körbe a világ, vagy persze mégsem, de legalább nem is érti, mert ugye, mint tudjuk nem beszél spanyolul. De a sok metafizikai utalás helyett lehet ez sokkal materiálisabb dolog is, hiszen könnyen lehet, hogy csak azért jött Európába, hogy kényelmesen nyírja ki az  Egyesült Államokat.

Jim Jarmusch új filmje úgy tűnik teljesen elrugaszkodott az eddigi életműtől, hiszen hiába a forma, ha a tartalom oly mértékben kilengett, ami tökéletesen újraírja az eddigi képletet. A történet pofonegyszerű, van egy magányos emberünk (Isaach De Bankolé), aki Spanyolországban kalandozva sodródik kezdet és vég nélkül az események végtelen áradatában, hogy valamilyen titkos és érthetetlen küldetést hajtson végre. A történet hálója pedig ráfeszül, s ugyanazon sorminta szerint újra és újra lecsap rá. Ő pedig csöndben ül és nézi, hogyan hangzik el minden egyes alkalommal ugyanaz, s hogyan járják el körülötte ugyanazokat a táncokat mások.

Van itt szó filmről, zenéről, festészetről, mely mindig újabb és újabb aspektusát adja a lehetséges elméleteknek (bár a világ így is úgy is csupán esztétikai értelemben ragadható meg), de ő nem érti mindezt (ugye még mindig nem beszél spanyolul). Mondjuk akkor inkább mi is, hogy minden szubjektív csupán, s az emberi verbális kommunikáció helyett keressünk valami sokkal univerzálisabbat.

Nézzünk festészetet, éljük meg az életet tényleg művészetként (még ha a nő melle nem is olyan jó, de a feneke… áh… na mindegy), s kávézzunk vég és cél nélkül (a cigaretta azért most maradjon el), bukjunk alá akár a buddhizmusba, akár a már túl sok súlyt kapott esztétikumba, vagy amibe tetszik, s közben ismerjük el, hogy az életre, a világra hatásunk nincsen.

Road movie ez a javából a dualista világ (két kávé külön csészében mert ugye kettészakadt) mindkét síkján, egy ördögi kör, melybe önként lép be, s önként távozik a főszereplő. Közötte pedig (az eddigiekhez képest szokatlanul) csupán szimbólumok végtelen hada történet és múlt nélkül egy-egy pillanatra.

Hogy blöff lenne? Nem hiszem. Bár ki tudja. A gyönyörűen megkoreografált képek és hipnotikus zene mögött van valami, de lehet teljesen feleslegesen. Az utazás azért élmény, még ha a szokásos zsáner felforgatás nem is úgy áll elő, hogy az a nagyközönséghez szóljon.  10/7.