Nem igazán lehet már tudni, hogy valójában Woody Allen filmjei, aranyköpései, botrányos magánélete, esetleg zenéje (bár ezt igazán kétlem, de el is nézem a mesternek) miatt szerepel-e jelen pillanatban a közéletben. Mondjuk rögtön hozzátehetjük, hogy ezt a hármast (na jó négyest) nehezen lehetne szétszedni, hiszen nincs az az ember, aki megmondja, hol ér véget egyik, s hol kezdődik a másik.
E teljesíthetetlen vállalkozás helyett inkább összeszedek most tíz filmet a rendezőtől, hogy egyfelől prezentáljam saját kedvenceimet, illetve hogy esetleg meghozzam a kedvet a mára talán már tényleg megkerülhetetlenné váló direktor munkásságához. A sok fölösleges szócséplés helyett akkor jöjjenek az ajánlók:
Annie Hall
A legjobb, a legtökéletesebb, a legigazibb, a legallenesebb (hogy egy ilyen csúnya szót is leírjak), mely egyértelműen központi alkotása az egész munkásságnak. A filmben Allen mellett Diane Keaton játszik, méghozzá a címszerepben.
A történetről legyen elég annyi, hogy a humorista Alvy Singer (Woody Allen) és Annie Hall (Diane Keaton) szerelmének históriája. Rengeteg „intellektuális” humorral a tipikus allen-i hangvételben, két várossal a háttérben (New York és Los Angeles).
Olyan örökérvényű megjegyzéseket köszönhetünk e alkotásnak, mint „Az élet dolgait két részre osztom: rettenetesre és nyomorúságosra.”, vagy „Mi leszel, ha nagy leszel? – Csont és bőr.”, esetleg „Nem akarok élni olyan városban, ahol az egyetlen kulturális fejlődés az, hogy a piros lámpánál jobbra lehet fordulni.”, s persze „Sohasem lennék egy olyan klubnak a tagja, amelyik elfogadna engem tagjának.”
S hogy a továbbiakban erről ne is nagyon kelljen szót ejteni, Alvy Singer valószínűleg a leghitelesebb allen-i karakter, aki minden egyes jellemzővel rendelkezik, ami szükséges, ahhoz, hogy a tősgyökeres new york-i celluloidra rögzített alteregója legyen. Tehát értelmiségi, a nagy almából, egész pontosan Manhattan-ből jött zsidó, s annyi nyavalyával, komplexussal és mindenféle pszichológiai szakszavakkal megjelölhető jellembeli furcsasággal rendelkezik (különösen a neurotikus szót említsük), mely önmagában is humorossá teszi, de ehhez még hozzá kell adni mind a chaplin-i börleszket és bergman-i drámát, mely épp annyira szerves része a figurának, mint hogy könyvei csak a halálról szólnak.
Melinda és Melinda
Allen szinte csupán a romantikus vígjáték és a dráma műfajában készítette filmjeit. E két műfaj egyértelmű összefoglalása a 2004-es Melinda és Melinda, mely azt az elsőre talán kissé bonyolult feladatot vállalta magára, hogy ugyanazt a történetet mindkét megközelítésből elmeséli . Persze a közös gyökerek okán második ránézésre már nem is tűnik eget rengető, megvalósíthatatlan ötletnek, s így a kis apróságokon keresztül azonos alaphelyzetből hasonlóan kibontakozó (ám roppant más végkifejletbe torkolló) sztorik játszi könnyedséggel valósítja meg a kitűzött célt.
Kissé talán furcsa az egymás után következő jelenetek hangulatváltozása, de a már említett részleteken keresztül hamar megszokható. El kell még mondani, hogy Will Ferrell talán legzseniálisabb alakítását hozza a mindig sántítani akaró sikertelen színész szerepében.
A világ második legjobb gitárosa
Sean Pean az isten, s ha nem is ő, akkor az általa hibátlanul megformált Emmet Ray, azaz a világ második legjobb gitárosa (csupán második, hiszen egy bizonyos francia, roma zenészt soha nem lesz képes felülmúlni saját állítása szerint). Emmet viszont nem az a szereplő, akit Alvy kapcsán leírtunk, hiszen nem elég, hogy műveletlen bunkó fasz, de még az egója is olyan magasságokban járkál, ahová a normálisabb ember már csak oxigén palackkal jár (a rock csillagai simán járhatnának hozzá korrepetálásra, ha némi botrányt szeretnének kavarni), de saját maga adományozta rangját bőven megérdemli, s kissé talán szerénynek is tűnik a második jelző.
De ha már itt járunk meg kell említeni Allen visszatérő motívumát, azaz a jazzt, mely nem csupán filmjeiben játszik fontos szerepet, hanem életében is, főként mióta válogatott zenészekből összetrombitált bandája élén nem csupán mozikat, hanem hangversenytermeket is képes megtölteni (bár inkább maradhatott volna annál amihez ért). Ráadásul az anekdota szerint (mely valószínűleg egybe esik a valósággal) az Annie Hallért kapott Oscarja átvétele helyett egy füstös new york-i lokálban fújt a klarinétot, mely bizonyos értelemben remek kritika is, s egyértelmű jelzés, hogy mi is számít igazán az életében.
Annyit mondjunk még el, hogy nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a film leginkább Django Reinhard előtt tiszteleg, aki a világ legjobb gitárosa (valószínűleg nem csupán a film szerint).
Agyament Harry
Hogy a még nem említett írói ambíciók is felszínre kerüljenek e nagyon gazdag és sokrétű pályafutással kapcsolatban foglalkozzunk az Agyament Harryvel úgy, mint a novellista (magyarul is olvasható már négy kötet) Allen önvallomását, melyben röviden felvázol néhány novellát, s közben Bergman A nap végéjének hőséhez hasonlatosan elkocsikázik, hogy díszdoktorrá avassák.
A film tehát egyfelől road-movie, másfelől pedig egy enyhén skizoid író tudatfolyama, mely olyan apróságokkal színesíti a filmet, mint egy életlenné váló színész vagy egy szexuális aktus a vak és nagyothalló nagyi előtt.
Hatalmas Afrodité
Újabb film, s újabb motívum, méghozzá a görög drámák, mely jelen esetben inkább a szokásos figura esetlensége körül bonyolódó romantikus vígjáték, mely mégis az esetlegességek végtelen hálója végett olyan drámai felhangokat kap, melyet talán tényleg csak a dionüszosziban és apollóiban egyszerre elmerülni képes görögök tudtak.
A film ezek után talán nem meglepően tökéletesen követi Arisztotelész Poeticájában kifejtett instrukciókat melyek nélkülözhetetlenek egyes olvasatok szerint egy jó tragédia , esetleg komédia elkészítéséhez. Különösen furcsa és mégis zseniális látvány a kar megjelenése, s a groteszknek tűnő „párbeszéde” főhősünkkel, Lenny-vel. Aki az Allentől szokásosnak tekinthető másfél óra alatt egy kurva miatt keveredik a maffia látószögébe.
Árnyak és köd
Az egész munkásság talán legalulértékeltebb fejezete, mindannak ellenére, hogy olyan nevek, mint Malkovich és Cusack, vagy Madonna, illetve Mia Farrow szerepelnek, s könnyedén elevenítik fel a német expresszionista filmet, mely természetesen már a címben is kódolva van.
A történet nem túl bonyolult (s a film is csupán alulról veri a másfélórás időtartamot), de annál többet mond. Adott Kleinmann (Allen), a feltehetőleg Isten kiválasztott népéből származó irodista, kinek az élete egyetlen éjszaka alatt teljesen felborul, hisz városkájának éjszakáját szörnyű tettek kavarják fel. Az árnyak rejtekéből, a köd leple alatt egy gyilkos szedi áldozatait.
Miközben a „kafkai kisember” sodródik egy terv részeként, addig a város közelében egy cirkuszban éppen szerelmi viharok vannak kialakulóban, hisz a bohóc (Malkovich) úgy tűnik mindent megtesz, hogy művészetét ne akassza meg egy esetleges családalapítás a kardnyelő Irmy-vel (Farrow). Így az erőművész felesége (Madonna) szoknyája alá (értsd jól) menekül. Tette persze nem marad észrevétlen.
Irmy így bánatában elindul, s a városban hamar egy kupiban találja magát, hol 700 dollárért cserébe egy diáknak (Cusack) adja a testét egy órácskára. De mielőtt itt belemelegednék és elrontanám azok esetleges élményét, kik megfogják nézni a filmet, inkább térjünk rá, hogy mit is mondhatunk el a filmről.
Ami viszont számomra teljesen meglepő, hogy ebben a tekintetben a film egy fejlődéstörténet, hisz a kisember felnő magához és a világhoz, s felrúgva minden konvenciót az álmai felé vezető ösvényre lép. Mondhatni lecseréli a lapokat, melyek neki jutottak.
Máshonnan megfogva a történet egy misztikus krimi (ugye a mű Allen saját egyfelvonásos darabjából készült, melynek a címe Kleinmann és a halál (Death), hisz az erősen a hasfelmetsző történetére utaló események, illetve a Londont eszünkbe juttató város tökéletes noir hangulatot teremt (mely talán már a címből sejthető, az expresszionista technikákat pedig már nem is emlegetem). De ez csak a szűkös, „otthontalan”, paranoid háttér lesz, mely előtt emberi sorsok kulcsmozzanatai zajlódnak le, s az éjszaka után, a köd felszálltával már semmi nem ugyanaz, mint előtte volt.
Zelig
A rendező egyetlen „dokumentumfilmje", melyben saját maga alakítja Leonard Zeliget, aki az igazi, egyetlen, élő emberi kaméleon. De ő nem színét változtatva alkalmazkodik a környezethez, hanem személyiségét idomítja a körülötte lévőkhöz, méghozzá oly tökéllyel, hogy pszichológusok között ő is azzá válik – igaz értelmezhetetlen halandzsa szakszöveggel –, a náci Németországban a leglojálisabb párttaggá – zsidó származása ellenére – s így tovább és tovább a lehetőségek széles skáláján.
Az alkotás teljes mértékben tekinthető áldokunak, hiszen végig narráció kíséri méghozzá a klasszikus ismeretterjesztő stílusában, azaz egy markáns férfi hang kommentálja a lehető legszakszerűbben és leginformatívabban a történéseket, melyeket a kornak megfelelően fekete-fehérben, kissé hullámzó hangminőséggel rögzítettek. A teljesség kedvéért mind riport alanyok nyilatkozatai, mind fotók tördelik meg a talán leghumorosabb Allen mozit.
Szoba belsők
Bergman-ról már egyszer ejtettünk szót, s egy ilyen listáról sem maradhat le Allen legnagyobb példaképe hatására készített mozija. Ebben az esetben nem szeretném sokáig húzni a dolgot, legyen elég annyi, hogy egy roppant jól megkomponált dráma, melyben kiváló jellemábrázolásokon keresztül haladunk a történetben a sejthető végkifejlet felé. A film nem igazán illik bele az allen-i munkásságba, sokkal inkább tisztelgés a mester előtt, a humort teljes mértékig mellőzve.
Hétalvó
Sci-fi, mert hogy ugye Woody ezt is megengedheti magának, s így egy jazz klarinétos bőrébe bújva (bár nem hiszem, hogy ebben az esetben ez a megfogalmazás a leghelytállóbb) hosszú időre hibernáltatja magát, hogy álma után egy teljesen ismeretlen világban fergeteges börleszk betétekkel tarkított vígjátékot vezényeljen le Diane Keaton-nal.
A részben fekete-fehérben és már akkor is kissé avittasnak tűnő settingben leforgatott film sokkal inkább egy paródia, mint komolyan vehető tudományos fantasztikum (még ha egy bizarr disztópiát is látunk a dologban), de kétségtelenül annak kiváló.
Játszd újra Sam
Végezetül minden férfiak férfia felé fejezi ki tiszteletét ezen a listán Woody Allen, aki nem lesz más, mint Humphrey Bogart egyenesen a Casablancából, azaz Rick Blain. Talán a leghatásosabb filmkezdettel indítunk, hiszen a moziban ülő Allen (természetesen Woody Allen, csak ugye a filmben is így hívják) monológja az egyik legőszintébb vallomás, melyet egy filmről el lehet mondani.
Ezek után viszont marad a szokásos ám mégis humoros és újra és újra megújulni képes panel, azaz Allen hozza a formáját, melyet most maga a Jarry Lacy által megformált Bogart szelleme egészít ki és instruktál, hogy hogyan is váljon igazi férfivá. Kedves uraim igazán van mit tanulnunk a szellemtől.
S, hogy egy eddig méltatlanul meg nem említett színész is felbukkanjon, mindenképpen ejtsünk szót a két nőn (Farrow és Keaton – nem mondok hármat, mert nem hiszem, hogy Scarlett Johanson-t meg tudja fűzni) kívül a filmekben visszatérő férfiúról, Tony Robertsről, aki mint Allen legjobb barátja, a baráti házaspár férfi fele tűnik fel az alkotásokban, s szinte minden esetben tökéletesen asszisztál Allen-nek.
10 filmről tehát hosszabban és rövidebben, hogy hátha megjön valakinek a kedve újranézni, esetleg a nem látottakat bepótolni az én kedvenc rendezőmtől.
Mivel roppant mód nehéz 10 filmet egy több mint 30 filmmel rendelkező pályafutásból kiválogatni, még öttel megtoldom röviden a személyes kedvenceimnek listáját, tehát a köz nyomására +5 egy-egy mondatban:
Fogd a pénzt és fuss
Woody Allen kora alkotása, melyen már átsüt a rendező félelmetes humora és karaktere. Virgil Starkwell kalandjai, olyan örök érvényű tanításokat rejtenek magukban, mint hogy esőben nem szabad szappanból faragott pisztollyal megpróbálni szökni, vagy hogy a nagybőgő nem a felvonulásokra kitalált hangszer.
Szerelem és halál
Allen a Napóleon korabeli Oroszországba köt ki, s mivel nem igazán illik oda, máshogy kell elismerést és nőt szerezni magának, s így az orgyilkosságra veti fejét. A bizonyos értelemben a Háború és béke parafrázisaként értelmezhető filmet egy pillanatra sem szabad komolyan venni, de a szórakozás garantált.
Minden amit tudni akartál...
Woody Allen talán egyetlen szkeccs filmje, melyben a szex bizonyos furcsa ám annál érdekesebb perverzióit járja körül, vagy éppen olyan helyre kalauzol el, ahová az aktus alatt betekintésünk nem lehet. Így ismereteket szerezhetünk az afrodiziákumokról, az állattal való sex élvezeteiről, az exhibizionizmusról, illetve megtudhatjuk, hogy mi is történik pontosan egy férfiben szex közben.
Kairó bíbor rózsái
Az régebbi nagy gazdasági világválság alatt a filmvászonról lelépő hős és álmodozó, sokkal jobb sorsra érdemes főhősnőnk kalandjai. Ízig-vérig allen-i romantikus vígjáték, melyben ugyan a mester nem tűnik fel, de Mia Farrow játssza a női főszerepet.
Szent Iván-éji szexkomédia
A majdnem azonos című Shakespeare komédia parafrázisa természetesen a direktorúr szereplésével. Talán a rendező egyetlen filmje, ami nem városban játszódik, de ehelyett gyönyörű környezetben mesél nekünk, mely egy pillanatra sem okoz neki gondot.