A Pandorum az év legszarabb filmje (ha nem játszanak az Asylum kategóriás, és a magyar közönségfilmek). Ez így persze kicsit túlzás, de hé, egész figyelemfelkeltő kezdő mondat volt, nemde? Ennek persze már a nagy számok törvénye alapján is be kellett következnie. Ez a sci-fiben bombaerős év nem múlhatott el egy ilyen kaliberű cucc nélkül. Amúgy nem szeretnék előjönni azzal, hogy én már a trailer megtekintése után (ez májusban történt) bemondtam, hogy ez egy gagyi lesz. Na jó, kit hülyítek? Imádnék és imádok is előjönni ezzel, hiszen számomra bebizonyosodott, hogy az egész egy lyukas fospumpát sem ér.
Nézzetek fel a poszterre. Megvolt? Körülbelül így ordítottam a műalkotás 40. percében, azzal a kivétellel, hogy nekem nincsenek ilyen formás melleim. Az első 900 másodperc még nem is vészes annyira, rendezőnk egy az egyben nyúlja a Kocka hangulatát-mindenét, és itt ugye még érdeklődünk az okok és titkok iránt. Az érdeklődésem egészen odáig tartott, hogy a fél órát ütve már kétszer eluntam az egész életemet. Az ezt követő további 100, azaz száz minutumban Alien-es lopásokkal, és egy fészekaljnyi Descent-szörny versus uruk-hai hibriddel fűszereződik tovább az alapjaiban elbaszott produkció.
A készítőknek volt egy ötlete, találtak egy balekot aki ezt megfinanszírozta 40 millió dollárral. Éééés csapó. Nincsenek karakterek, de olyan szinten ám, hogy akár még a Berényi famíliát megformáló csapat is játszhatna a filmben. Ha lenne mit eljátszani. Vagy ha lenne bárminemű íve a dolgoknak, de hát a szereplők egy helyben toporognak, egyre érdektelenebbül kóvályogva erre-arra. Aztán jönnek a monszták. Velük csak annyi a baj, hogy már akkor is gagyibban néznek ki, mint a búcsúban kapható fröccsöntött szörnyes maszkok, amikor még csak tornasorba rendeződnek. Hát még amikor megmozdulnak, az aztán a kibebaszottul látványos gegparádé. A fényképezés nagyjából értékelhetetlen, túl sötét a kép, de nem sejtetősen, ami feszültségfokozó lehetne, hanem olyan istenesen idegesítő módon. Ezt, és az olcsójános trükköket hibátlanul támogatja meg a fogalmatlan vágás, felhajítva a dinnyehéjat a szemétdomb tetejére.
Noha a fordulatok már egy évtizeddel ezelőtt sem számítottak újnak, a vége felé majdnem egész pontokat ment magának a Pandorum (az más kérdés, hogy ehhez az izgalom minimális csírája is elég volt), de természetesen azt a kis feszültséget és merészséget villámgyorsan megerőszakolják, hogy főhőseink fejest ugorhassanak Giccsország Nyáltengerébe. 10/2.5. Milyen jóindulatú vagyok már ma.
