Manderlay egy elhagyatott síkvidéken fekszik, valahol az USA déli részén. 1933-ban történt, hogy Grace és édesapja maguk mögött hagyták Dogville-t. Grace apja és gazfickókból álló hadserege az egész telet azzal töltötték, hogy új vadászterületet kerestek, de hiába. Most, utolsó próbálkozásképp délnek veszik az irányt, hogy letelepedésre alkalmas helyet találjanak.
Alabama államába vetődnek, ahol lánccal és lakattal lezárt méretes vashíd állja útjukat. A híd mellett egy sziklatömb gránitjába vésett óriásbetűk Manderlay határát hirdetik. Rövid pihenő után az utazók épp továbbállnának, amikor egy fiatal fekete nő szalad az autóhoz, és kétségbeesetten dörömböl Grace ablaküvegén. Grace követi a lányt a hídon keresztül Manderlay-be, ahol mintha hetven évvel korábbi, a rabszolgaság eltörlése előtti időkbe csöppent volna: fehérbőrű gazdákat és fekete rabszolgákat talál.
Grace saját felelősségének érzi, amit a fehér emberek tettek a feketékkel, elhatározza, hogy felszabadítja Manderlay-t, és az első aratásig az ültetvényen marad. Apja négy bérencével és egy ügyvéddel otthagyja őt, figyelmezteti lányát, hogy nem fogja kirántani a bajból, ha megváltó terve balul sül el.
Tehát míg Lars von Trier a Dogvilleben az amerikai társadalom elzárt kis közösségeit vette szemügyre, s halálos ítéletét könnyen rótta ki rájuk, addig a Manderlayben egy másik társadalmi réteggel foglalkozik, de nagyon hasonló módon. Formailag a film semmit nem változik, ugyan azon elvek mentén teremtődik meg a film tere, mint a Dogvilleben, s ezekkel kapcsolatban nagyjából ugyan azokat a dolgokat is kell értenünk, mint a másik esetben.
Tartalmilag is hasonlatosnak tűnhet a film, hiszen az omnipotens narrátoron keresztül (ki valószínűleg magának a rendezőnek a hangja) feltárulkozó cselekménye ismét egy kísérlet mentén zajlik, melyet most Tom (a Dogville filozófus archetípusa, Paul Bettany) helyett maga Grace (Bryce Dallas Howard) hajt végre. Lehet, hogy elsőre a prezentáció nagyon messze áll egymástól, de valójában közös tőről származnak, hiszen mint ahogy Tom is egy közösséget akar megnyitni egymás és a világ felé, ugyan úgy Grace is ezzel próbálkozik az anakronisztikusnak tekinthető Manderlayben.
Hiszen Manderlayben az idő 70 évvel (a film eseményei előtt) ezelőtt megállt, s a rabszolgaság még ma is virágzik e apró közösségben. Grace megérkezésével viszont minden felborul, s a szabadság, a demokrácia szelleme lebegi be a birtokot (legalább is látszólag), mely sok nehézségen keresztül végül látszólag révbe ér, de csak egy pillanat erejéig, mert ahogy a színfalak leomlanak minden világosság válik.
Igaz, hogy előzetesen ugyan azokra a szempontokra utaltam a formával kapcsolatban, mint a Dogville esetében, de ez így pontosan nem igaz, hiszen, ellentétben a Dogville-vel itt nem látható át minden, a stilizált környezet már nem arról árulkodik, hogy minden pontosan az aminek látszik. Olyan titkok vannak a gyapot földekben elásva, melyeknek a felszínre kerülése tönkre kell, hogy tegyen mindent. S lényegileg meg is teszi, hiszen Grace sikeresnek tűnő kísérlete talán még mélyebbre ássa vissza Manderlayt, mint amilyen mélyen eredetileg volt.
Hogy ez így ne legyen igaz, arról ismét a záró képsorok (ismét dokumentarista fotók és persze Bowie Young America-ja) és a narrátor gondoskodik. Hisz egyfelől Grace jót akar, s segítő kezet nyújt (ajándékot hoz a rabszolgák közzé), melyet nem fogadnak el, sőt tudtában a dolgok állásának hátra csavarják, s azzá változtatnák amilyenre nekik szükségük van. Másfelől viszont tisztában vannak vele, hogy sem ők (ahogy ki is mondják), sem a világ (lásd a felakasztott férfit) nincsen felkészülve az eljövetelükre.
Mindezekkel pedig Trier újra ostoroz, s moralizál, hiszen Grace jóakarata nem áll összhangban a valósággal. Lényegileg varázsütésre várja a változást, s semmivel nem lesz jobb, mint azok kik ide hurcolták egykor a rabszolgákat. Erővel küzd a szabadságuk mellett, melyet sem ők, sem a világ nem akar. Mert valójában nem a tömegek döntöttek, hanem az erő és a hatalom, mely úgy véli ő jobban tudja, ő jobban látja, s a demokrácia véleménye szerint (esetünkben) a kivezető út. De a kérdés, hogy ők mit akarnak soha nem hangzik el.
A Manderley mint látható kevésbé sokkoló, ám talán még komolyabb témát boncolgat megfelelő morális értékekkel (mely azért talán nem annyira meglepő Trier-től), s a Dogville-vel együtt már majdnem kirajzolja az alapot (s adja egyúttal a kritikáját is) melyre a szabadság földjét felépítették. Tehát semmi más dolgunk nincsen, mint várni, hogy Trier befejezze a történetet, s a Washingtonban elmesélje a végső tanúságot, reményeim szerint minél hamarabb.