Adott egyfelől egy orosz milliárdos, futballstadionnal meg minden kellékkel, hogy a mostani angol divatra hivatkozzak. Van még egy őshonos ingatlanos, ki szinte megkerülhetetlen a piacon, ő tudja, hogy kinek, mikor és hogyan kell a zsebét kibélelni. Aztán ott van a Vad banda, kik tudják is, hogy mi van, meg nem is, de azt mindenképpen elmondhatják magukról, hogy ott voltak. Közel sem végezetül, de ott a saját halálhírét felröppentő (kiesett egy jachtról részegen belőve, csak stílusosan) rock sztár, mert nélküle nem mozoghatna semmi.
De ejtsünk még szót az orosz katonákról, a festményről, némi homo erotikáról, meg normálisról is, melyet persze csupán egy nő szolgáltat, de azt nagyon. A történethez kell még néhány millió euró (mert ugye fontról már nem is beszélünk), meg Guy Ritchie, mert ugye egyértelmű, hogy ekkora káoszban csak ő tud némi rendet belecsempészni. No meg persze humort, erőszakot s egy világot, melyről azt hittük örökre elveszett (bár kövezzetek meg, de nekem tetszett a Revolver).
Nézzük meg egy kicsit közelebbről a RocknRolla-t. Anglia, ingatlan piac (ha már innen indult a világválság). Lenny Cole (Tom Wilkins) a legfontosabb ember talán ezen az igencsak benépesített vidéken, s jó üzletemberhez méltóan ezt a pozícióját ki is használja. Jobbkeze Archie (Mark Strong), ki inkább egy bizonyos bolgár csatárra emlékeztet, mint „verőlegényre”, „agyra”, szokatlanul egy ellopott festmény után kajtat, mely egy éppen építkezni kívánó orosz milliárdos kabala képe.
A kép a rocksztárnál, a pénz meg valahogy folyton a Vad bandánál köt ki, nem kis bonyodalmat okozva ezzel a két úriembernek. Persze ez egyfelől csakis egy igazi végzet nőjének köszönhető (ő lesz Stella (Thandia Newton), a láthatatlan pénzek kalandra vágyó szakértője). De ugye, mint ahogy megszokhattuk a történet csupán másodlagos, hisz az minden erőlködés nélkül bonyolódna egy apró pöccintés után, a karakterek úgyis mindent elvisznek a hátukon.
A recept tehát ismét kész, több angliai alvilági él-, közép- illetve alsó-osztályába tartozó bűnöző életének fonala valahogy keresztezi egymást, s a film pörög. Furcsa érzés ennyi idő után újra ebbe a világba lépni a széles vászon kapuján keresztül. S furcsa látni, hogy ennyi idő alatt nem igazán változott semmi (na jó megjöttek az oroszok, vagy inkább csak leváltották a cigókat). Persze nem mintha ez akármit is ronthatna az összképen, hisz céljának eleget tesz, szórakoztat, s pont ez az, amit számon kértek a Madonnával kalandozó rendezőtől.
Dehogy pont tökéletesen a régi recept, az talán egy kicsit kiábrándító (no nem a film alatt, csak utána). Bár ki tudja, lehet semmi egyéb nem szükséges, s mint tudjuk a nép nem szereti a változást. De akkor mi marad a nem csupán pop-corn faló, multiplex mozizó közönségnek? Talán semmi, talán néhány utalás, de csupán egy újabb történet, mely mértani pontossággal halad újra végig a jól megrajzolt terven, mely évek óta kész. Fő a szórakozás, fő a biznisz, s végül is a mozik újra röhögő vendégekkel telik, s ha csak ennyi az igény, hát legyen.
