Robert Rodriguez Mariachi-trilógiájának középső, és egyben legjobb darabja. Megvan benne minden, amit a hasonló kategóriás filmektől vár az ember: lövöldözés, csöcsök, eksön és humor, aztán még egy kis robbantgatás is. Mindez elképesztően cool módon elénktárva.
A film ponyvaregényes stílusban indít, és rögtön az első fél óra alatt felér a csúcsra, hogy onnantól nem túl meredek, de biztos lejtmenetben haladjon tovább. Az alkotás két dombtetője, Salma Hayek keblein kívül persze (bocs, nem lehetett kihagyni), a Steve Buscemi és Quentin Tarantino által zseniálisan lezavart monológok/sztorik. Mindkettő instant klasszik duma, olyanok, amiket simán lehet idézgetni füstösebb kocsmákban.
A humorbonbonok puffogását rövidesen felváltja a pisztolyropogás. Antonio Banderas iszonyat keményen néz és vonul, és már az első vendéglátóipari helyiség átdizájnolása alatt/után tudatja általa direktorunk, hogy nyugodtan dőljünk hátra, és a realitás feliratú papírlapot összegyűrve, hajítsuk azt a kukába. Egy szóval agy kikapcs, és rákkendroll.
Még így, tizenhárom év távlatából visszatekintve is nagyszerű móka figyelni, ahogy mariachink változatosan és sorra, kivétel nélkül legyakja az ellene küldött erőket, egyre jobban közeledve bosszúja valós alanyához, Bucho-hoz. Az emberhez, aki megölette a szerelmét, őt magát pedig végleg cserével leküldte a zenei pályáról. Bucho-ig azonban hosszú az út, és ezt a kalandtúrát a nézők legnagyobb örömére csupa remekbeszabottul megírt és castingolt mellékszerep teszi még szórakoztatóbbá. Ott van rögtön Cheech Marin, a bunkó csapos szerepében, aztán a már említett Buscemi és Tarantino, majd a rejtélyes késes badasst alakító Danny Trejo, valamint az eredeti El Mariachi-ban a főhőst játszó Carlos Gallardo is tiszteletét teszi Banderas egyik barátjának szerepében.
És akkor még nem is beszéltünk bővebben a három főszereplőnkről. Joaquim de Almeida-ra mintha csak ráöntötték volna a kegyetlen drogbáró szerepét, élmény nézni, ahogy az embereivel cívódik, kiabál állandóan. Salma Hayek a tökéletes eyecandy. Szerepe mindössze annyiból áll, hogy hihetetlen mód dögösen kell kinéznie, és tennie-vennie magát erre-arra. Nos, azt hiszem bátran kijelenthetjük, hogy ennek a feladatának maradéktalanul eleget tett a kisasszony. Banderas pedig a népet is védelmező, mindenkit túlstilizáltan, szinte már-már koreográfia szerűen kivéreztető, egyszemélyes latin hadseregként dobogtatja meg a hölgyek szívét (azért kapjanak valamit ők is, bár nem hinném, hogy túl sok lányka tartja valamire is ezt a filmet).
Összefoglalva a fentebb leírtakat a Desperado a '90-es évek egyik klasszikus, akárhányszor újranézhető akciómozija, vicces dumákkal, jófajta szereplőgárdával, és rengeteg ólommal fűszerezve. 10/8.5.