Kubrick-sorozat, hetedik rész. Az előző epizódban tárgyalt 2001: Űrodüsszeia volt az első film Stanleytől, ami nem nyűgözött le teljes mértékben. Na jó, a Spartacus-t is eléggé eluntam a végére. A jelen bejegyzés tárgyát képező Mechanikus narancsnak kb. három hónapja nekiálltam már egyszer, akkor fél óra után kinyomtam, mert nem tudtam ráhangolódni, de ezt saját aktuális lelki-fizikai állapotom számlájára írtam. Pár napja újból elővettem, és már a legelejétől fogva magával ragadott. A vége felé pedig már meglehetős magabiztossággal állítottam, hogy az 1971-es esztendőig bezáróan a mester csúcsművéről, legösszetettebb darabjáról beszélhetünk.

Az alkotás a nyitójelenettel beszippant, és nem is enged el többé. Ahogy a kamera közeledik hőseink felé a tejbárban, (ahol tej pluszt lehet kapni) és közben az aláfestő muzsika tökéletes egységet alkot a képekkel...aztán végül megállapodunk főszereplőnk félelmetesen kegyetlen arcán. 
A filmet sokféleképpen lehet értelmezni, és ezek a "besorolások" általában nem zárják ki egymást. Egyszer lehet ez egy bűn és bűnhődés történet, aztán borotva éles társadalomkritika, valamint egy ember sorsán keresztül bemutatott, a demokrácia vagy diktatúra kérdését boncolgató tanulmány, és végül egy mára fájdalmasan aktuálissá váló, felénk rohanó, (vagy talán már ide is ért?) kietlen jövő jóslatának is betudható. Majdnem kimaradt, hogy a film gondolkozásra késztető képet fest a politika és a média kapcsolatáról, egyáltalán a televízió (és mára az internet) tömegeket befolyásoló képességéről.
Nagyon érdekes, szinte már-már prófétai az utcárakerült, hajléktalan öregember tömeg szerepeltetése. Hiszen korosodó Európánkban az én generációmnak biztosan nem, de valószínűleg jó pár nálam idősebbenk sem lesz túl sok a nyugdíja. Ha lesz egyáltalán persze. Ennek következtében sajnos valószínűleg rengeteg hatvan-egynéhány éves bácsi és néni fog koldusbotra jutni.
A film által ábrázolt gyermek-, és fiatalbűnözésre várnunk sem kell. Kézzel foghatóan van jelen már kishazánkban is.
A demokrácia-diktatúra kérdése pedig véget nem érő vitákat gerjeszt még ma is bizonyos területeken aktualizálódva. Kedvenc gimnáziumi tanáromat idézve: "Egyfelől tény, hogy egy totalitárius rendszer sokkal hatékonyabb működésre képes, mint a demokrácia, csak diktatúrában nem lehet ÉLNI". Rendezőnk is emellett a hit mellett tör lándzsát, felvállalva akár az egyre elszaporodóbb erőszakos bűnözést is.
Kubrick egyik zseniális jelenetet szállítja a másik után. Számomra a legemlékezetesebb rész az, amikor a Singin' in the rain c. abszolút életvidám, és boldogságtól majd' kicsorduló dalt brutálisan kifordítva önmagából, a kőkemény brutalitás, és embertársaink céltalan megalázásának himnuszává teszi. 

Térjünk ki karizmatikus főszereplőnkre, Alexre, akit Malcolm McDowell formál meg brilliánsan. Alexben érdekes kettősség fedezhető fel, miszerint is lázad szülei, és az idősebb generációk, de megkockáztatnám, az egész "régi világ" ellen, miközben Beethoven a kedvenc zeneszerzője. Tipikus bandavezér alkat, és noha semmiféle sajnálatot sem érdemelne, mégis van egy jelenet, amikor még majdnem meg is könnyeztem, annyira tehetetlenül reménytelen helyzetbe került. Az alakítás alapján Oscar bácsinak rohannia kellett volna McDowell karjaiba, ehhez képest még csak nem is jelölték.
A stáb többi tagja összességében tökéletesen játszik hősünk keze alá, de mást nem tudnék külön kiemelni.

Perfekt zeneválasztás, erős művészi képek, fordulatos cselekmény, remek színészi játék. A Kubrick egyik védjegyének számító The End felirat után (akkor is használta, amikor már rég kiment a divatból), szinte azonnal újra akartam indítani a lejátszást. Akkor időhiányában elmaradt, de hamarosan sor kerül majd rá. Mint már mondtam, Kubrick legjobb filmjének tartom pillanatnyilag. Nem kizárt a személyes TOP 10-be kerülés sem. Merész leszek: a XX. század egyik legfontosabb alkotása, minden ízében mestermű. 10/10.