Bálnalovas

Új-Zélandi hangulatébresztés a Whangara törzsön keresztül ábrázolva. Kislány született s itt ez nem jó ómen, annak a népcsoportnak, akik Paikea leszármazottjának tekintik magukat. Paikea az a bálnalovas, aki a törzset alapította és egy bálna hátán érkezett a szigetre. Ennyit a történet kezdetéről, a többi már sodródik az óceáni élménnyel…

Könyvből adaptált alkotás, s bár nem volt módom olvasni az irományt, nem lehetett rossz, s mivel halovány fogalmunk sincs még csak körvonalakban sem a kultúrájukról, így igazán nem lehetett meghatározni, hogy mennyi a sallang s mennyi a tradicionálisan realista ábrázolás. Néha ellaposodik, néha meg-megvillan egy-egy jó alakítás és pillanat, amúgy érdekes darab. Amúgy a kis Queen of Naboo alias Keisha Castle-Hughes (Pai) alakítása meglepően jó. Niki Caro rendezése, s bár más alkotását nem is láttam, ez tetszett, bár a szereplők és a jó adaptáció bizonyára sokat dobott a latba… Bevallom, egy lagymatag filmre számítottam de a vége felé egész komoly érzelmi részek és drámai hatások sora is volt, szóval így meglepően felértékelődött a nyugis hétvégi filmecskének induló alkotás. Érdekesség a vájt fülűeknek: aki a zenéhez hozzátett: Lisa Gerrard – a Dead Can Dance énekese. 10/6.

The Savages

Apa öregotthonba helyezése összehozza a testvérpárt. Amúgy a történet ennyi is, valójában nem is ez lényeg, a kis apró momentumok és az alakítások és leginkább az, hogy naturalista módon, minden hatásvadászat nélkül tárják fel a főszereplők belső vívódásait, ez hat. Nekem hatott. Elcsépeltnek hat, de tényleg jó mindkét főszerelő alakítása (amúgy is jók szoktak lenni, az utóbbi években a drámai alakításai zseniálisak), Philip Seymour Hoffman már a Before Devilben (7) is nagyot alakított. (Lehetőleg ne szinkronos verziót nézd meg). Komoly film, néhol azt írták, hogy vígjáték, nem tudom, miből következtettek erre. Életszerű, sallangmentes, naturalista, semmi felesleges hajcihő nincs benne. Igazán komoly és szép film. Csak ajánlani tudom. Érzelmeket felkavar és azért mégsem olyan dráma az Élet, ha megfelelően használjuk ki csak elérhetjük az apróbb célokat, talán így is értelmezni-vagy ki ahogyan akarja. 10/7.

Into the wild

Sean Penn rendezésében tájak, érzések Amerikán át, amolyan mezítlábas csavargó módjára. Akik így próbálják lerázni a múltat, s hátuk mögött hagyni mindent, amit addig éltek. Nagyszerű helyek, szép tájak, próbálják nekünk mindezt bemutatni, a sok csapongó filozofikus gondolattal. „A pénz és a hatalom csak illúzió”. Amúgy teljesen kellemes hangulatú film, valóban ilyen lenne a lelkivilága Sean Pennek? Lehetséges, sőt, ha nem is ilyen, ilyenné szeretné formálni, s ezt az utat szeretné ő is bejárni, amit a főszereplőjének tervezett. Annyit hozzá kell tenni, hogy a csodás tájak s pár gondolat sokakban megformál dolgokat, s ez persze általában felfelé minősíti a filmet, ezt leszámítva is jó alkotás, nem hittem volna –őszintén szólva. A kanyonos jelenetrész pazarra sikeredett, zene hangulat, képi világ minden… Emile Hirsch: jó szereplőválasztás volt, én nem mertem volna őt javasolni, de nem bántam meg, bár eleinte ódzkodtam, de kár volt. A 16 évessel a sztorit meg másképp alakítottam volna… Jó kis életutak-élettöredékek vannak benne, kerek egész a film. A békés harcos útjában (4) ennek a 10-ede sem volt a mondanivalója a filmnek, mint ebben, mégha néhol kicsit hatásvadász is, Jon Krakauer könyvéből, mely Chris McCandless életének valós eseményein alapul. 10/8.