Eme félresikerült sci-fi alkotói megpróbálták egy jól működő, befogadható eleggyé összegyúrni Orwell 1984-ét a Mátrix-szal, majd az egészet meghintették egy kis Különvélemény utánérzéssel. Hogy mi sült ki ebből? Semmi jó.
Az gondok lajstroma a hitelesen elő nem adható, hülye alapötlettel kezdődik. A harmadik világháború után a túlélők rájönnek, hogy az emberiség nem élne túl egy negyedik világégést. Mi a teendő, hogy ezt elkerüljék? Válasz: hozzunk létre egy diktatúrát jól, aminek az élére kinevezzük az Atyát, aki aztán az összes érzelmet (!!!) parkolópályára teszi. Hogy mit csinál? Igen, jól hallottátok, az érzés képességet halálbüntetés terhe mellett száműzi a jámbor polgárokból. És ezt hogy sikerül kiviteleznie? Feltalálnak egy szérumot, amivel mindenkinek nyakon kell szúrkodnia magát rendszeresen, és ettől droiddá válik. Plusz létrehozzák a Tetragammaton papságot, egy elit kasztot, akiknek egyetlen feladata az érzésbűnözők likvidálása.
Érzelemmentes filmet nem lehet készíteni. Vagyis persze lehet, de az annyira érdektelen lenne, hogy senki se nézné meg. Jéghideg, steril robotokat bámulni másfél órán át? Aha, persze, szívesen. De akkor miért követ el ilyen látványos seppukut az Equilibrium gárdája? Az egész filmet alássa és nevetségesen gagyivá teszi az első pillanattól kezdve az a tény, hogy szereplőink arcán egy rezdülésnek sem szabadna megjelennie, miközben végignézik ahogy egy kombájn bedarál egy osztályra való óvodást, DE ők mégis állandóan mosolyognak, izgalomba jönnek, dühösek lesznek és haragosak, félnek és olyanokat szólnak, hogy "Én óvatos típus vagyok." Rendezőnket (Kurt Wimmer) láthatóan nem érdekelte, hogy főhősünk, a papság oszlopos tagja mellesleg a legnagyobb érzelem-terrorista kerek e világon. Ezt az egész produkciót hazavágó ellentmondást a végéfelé pár kegyetlenül izzadtságszagú, közhelyszámba menő "csavarral" oldják fel. Amire ide érünk addigra persze ez már nagyon nem hat meg minket, mivel eddigre végig röhögtük/szörnyülködtük a filmet.
Okés, a történet és az alaphelyzet nyilván fasság, de itt van még a hangulat, a jó színészi játék vagy éppen a látványos akciók. Azaz itt lehetnének. De nincsenek. Az elején még egész érdekes a látványvilág, a hangulat is izgalmasan komornak néz ki, és az első balhé is elmegy. A látványvilágot azonban sokkal gyorsabban megszokjuk, mint ahogyan szeretnénk, a hangulat szertefoszlik, valamint az összecsapásokról hamar kiderül, hogy ez bizony nem a Mátrix súlycsoportja. Ha a két film e téren csapna össze, az kb. olyan lenne, mint ha Kokó kihívná Tysont. Az akciózások forgatagából nagyjából semmit se tudunk kivenni, de ez még a jobbik, a jótékony tudatlanság esete. Mert amikor szemtől szembe kapjuk a dolgokat, akkor rögtön láthatóvá válik, hogy a koreográfia iszonyatosan gyenge. Gyakorlatilag vicc az egész, nem egyszer úgy tűnik, mintha hősünk pisztolya markolatával dobolna ellenfelein. A végső összecsapás meg röhej a köbön.
A drámázás teljesen hatástalan és eredménytelen. Egyszerűen nem tud megérinteni minket a film, nem hiszünk neki, és így színészeinknek se nagyon. Főszereplőnk, a John Prestont megformáló Christian Bale, aki fantasztikusan tehetséges és remek színész, de itt sokszor még ő sem meggyőző (ez az első alkalom, hogy ezt tapasztalom vele kapcsolatban), de persze nagyjából jó. A társát alakító Taye Diggs már gyenge, csak úgy, mint a komolyabb szerepet kapó színészek többsége. Pár percre azonban feltűnik Sean Bean, William Fichtner és Dominic Purcell is. Ezért pluszpont jár.
Szidom, szidom, mert sokkal jobbra számítottam, de egyszer azért nézhető, a közepesnél egy fokkal gyengébb produkció. 10/4.