Kubrick-sorozat, második epizód. A múltkor egy bűnügyi suspenset tárgyaltunk ki, most pedig egy évet előre lépve (1957-ben járunk) egy háborús film van soron. A dicsőség ösvényei azonban korántsem egy szokványos háborús film.
A helyszín a Nyugati front, az évszám 1916. A lövészárkok és szögesdrótok vonalai megmerevedtek, idegtépő állóhaború folyik. A hadszíntér mocskos és vérgőzös bugyraitól megfelelő távolságban két tábornok találkozik egymással. A magasabb pozícióban lévő vagy jobb összekötöttségekkel rendelkező Broulard tábornok (Adolphe Menjou) finoman, burkoltan de a leghatározottabb módon utasítja Mireau tábornokot (George Macready), hogy foglalja el és az erősítés megérkeztéig tartsa is meg a németek közelben lévő bevehetetlennek tűnő erődjét, az Ant Hill-t. Mireau először ellenkezik, de a siker esetére beígért előléptetés, valamint a feladat visszautasításával járó, saját sorsára elég kellemetlen következmények sejtetése végülis meggyőzik. Az öngyilkos támadás közvetlen levezénylésével Dax ezredest (Kirk Douglas) bízzák meg.
A film háborús háborús filmnek indul, azaz úgy tűnik, hogy a konkrét harci eseményről, az Ant Hill elfoglalásáról fog szólni. A roham technikai kivitelezése és fényképezése egy percig sem hiteltelen vagy nevetséges még mai szemmel sem. Monumentális jelenet az egyszer biztos. Persze senki ne várjon a mai hasonló témájú filmekre jellemző naturalitást és az ezt megtestesítő vér és húscafat özönt, nem ilyen időket éltek még akkor. De igazából nem is a harcon lesz a hangsúly, az csak az alapot, az előfeltételt adja a rövidesen bekövetkező váltásnak, amivel a Dicsőség ösvényei sokkal több és időtállóbb lesz, mint például a
Piszkos tizenkettő (bocs, ezt bele kellett írnom, mert nem értem a film körüli egységes ovációt, szerintem kegyetlenül unalmas) és társai. Míg a legtöbb háborús film csekély kivétellel csak saját korában volt élvezhető igazán, épp amiatt, mert a technikáról és trükkökről szólnak, addig Kubrick zseniálisan vezeti át művét háborús filmből izgalmas (had)bírósági thrillerré.
Innentől fogva pedig akár ma is forgathatták volna a filmet, aktualitásából egy cseppet sem vesztett a több mint fél évszázad alatt. A háborúk ma is ugyanolyan értelmetlenek és borzalmasak, mint akkoriban, az emberek szintén nem változnak, csak úgy, mint a hadsereg felépítése és az emiatt elkerülhetetlen seregben történő igazságtalanságok. A film fantasztikusan ragadja meg az alá-, fölérendeltségi viszonyban rejlő kiszolgáltatottságot és nyújt több, mint elegendő bizonyítékot arra, hogy egy katona halálához semmi szükség ellenséges golyókra vagy repeszekre. Megint csak elképesztően hatásos húzás és külön érdekesség, hogy a filmben egyetlen egy ellenséges katonát sem látunk.
A színészek remekül teljesítenek, na persze mai szemmel nézve pár jelenet túljátszottnak tűnhet. a karakterek ábrázolása terén ugyanaz a helyzet, mint a Gyilkosságnál, hibátlan az összes, minden egyes szereplő külön egyéniség világos motivációkkal. Kirk Douglas-én kívül a jellemek statikusak, csak nála tapasztalható fejlődés és ő mondja ki a kulcsmondatokat is. Ebből a szempontból James Stewart Kötélbeli karakterével állítható párhuzamba, mint az egyetemes emberi értékek mellett teljes mellszélességgel kiálló személyiség.
Az egyik legjobb háborús film amit valaha láttam. Végig feszült, érdekes és izgalmas, a legnagyobb erénye azonban az időtlenség. Ez a film valószínűleg mégegyszer ötven év múlva is ennyire hatásos és szórakoztató lesz. Ha Kubrick ilyen szinten folytatja a különböző műfajokba tett kirándulásokat, akkor...hát nem is tudom. Valószínűleg nagyon gyorsan fogok kifogyni az őt éltető mondatokból. Erős 10/9.
