És ezzel kezdetét veszi a Coen sorozat. Mint sejthető, kronológiai sorrendben haladunk, a rovat pedig havi két film formájában manifesztálódik, remélhetőleg. Így nem csoda, ha a rendezőpáros harmadik ikszéig visszamegyünk és boncasztalra fektetjük a nyolcvanas évek neo-noir stílusában készült krimijét, a Véresen Egyszerűt, mely véres, de korántsem egyszerű alkotás, bár a testvérpár sosem a trend követéséről volt híres. Ez a film, mint első iparosmunka rendezőként, hatalmas dobás, igazi Coen íz, sokat merítenek innen később.

A sztori nem nagy vászisztdász, mondhatjuk, hogy teljesen hétköznapi szituációt ragadnak meg az urak. Abby (Francis McDormand) Ray-jel (John Getz) csalja férjét, a helyi bár tulajdonosát Martyt (Dan Hedaya). Marty felbérel egy magánnyomozót (M. Emmet Walsh) felesége után. Bebizonyosodik a megcsalás, így Marty bérgyilkossá avatva a nyomozót, holtan szeretné látni a gerlicéket...

Innen kapunk egy lassúcska (épp ezért megnyerő), de részletes, precíz jelenetekkel telített történetet, mely egy pillanatra sem fullad unalomba, köszönhetően a karaktereknek és helyzetüknek, valamint az operatőri munkának, mit Barry Sonnenfeld jegyezhet. Okosan, a film közepénél bevágnak egy olyan csavart, amire a legutolsó eshetőségként számítottunk volna, innentől pedig nincs megállás a sejthetően tragikus végig és mi végig izgulni fogunk, nagyon helyesen, kiváló a forgatókönyv. Egyébként már a film első képsorai eléggé megkapóak, amint a kopár texasi tájat vizslatjuk és egy rövid, de annál igazabb eszmefuttatás fültanúivá válunk. De térjünk vissza a kemra mögé egy pillanatra. Ezek a képek, beállítások, a játék a fényekkel, mind-mind megállná a helyét ma is, hirtelen nem rémlik egy film se 84'-ből, de gyanítom a gárda által felállított mércét még csak alulról csókolni sem tudták. Maga a képi világ igen komoly hangulatot teremt, ehhez még hozzácsapódik a fő zenei téma, mely zongorajátékától kiráz a hideg. Feszült, már az első pillanattól feszült a film. Valahogy együtt tudunk érezni a szereplőkkel, van kiért izgulni, én személy szerint a badass Martyval szimpatizáltam, kinek tette simán elfogadható. Coenék remekül tudják vászonra vinni az embert, itt mindenki mintha csak a szomszédból lépett volna ki, érzéseiket, cselekedeteiket, motiváltságukat pofátlanul jól tudják kezelni, túlzásba is alig esnek. A karakterek zseniálisak, ábrázolásukkal együtt, mind különbözőnek tűnik, de végül szembesülünk, hogy mi emberek egyformák vagyunk. Már itt is fellelhető a később névjegyükké váló szimbolizmus (a film kapcsán erről ódákat zenghetnék), akárcsak az alapvető emberi tulajdonságokat hűen tükröző, itt-ott fekete humorral megáldott kivitelezés, több szálon. Apró, csak mai szemmel annak nevezhető kliséket találhatunk, én bátran nevezem korszakalkotónak a filmet.

Mint már mondtam, a karakterek kidolgozottságát egy szóval tudnám illetni, a zseniálissal, persze vannak percek mikor alább adjuk, de szemet hunyunk felette. John Getznél nem tetszett csupán, hogy filmbéli szerepe túlzó és hirtelen változó, de ez alakításából semmit nem von le, igaz nem az ezerarcúsága az erénye. A női ág képviselője, Francis McDormand egyenletes játékot mutatott, semmi különös. Aki a pálmát vitte, az Dan Hedaya, ki leginkább egy Tommy Lee Jonesra emlékeztet. Ez a kisiklott férj.. hát ezt ráöntötték, a legjobb mondatok is tőle hangzanak el, igaz nem sok. M. Emmet Walsh a másik fickó, aki nagyon ott van a szeren, Woody Harrelson szinte ugyanezt a karaktert kapta a No Country-ban. Ha már így a végén vagyunk, akkor megemlítem; ha tartalmilag alig, de formailag sok-sok hasonlógáot mutathat fel a No Country-val, de bővebben majd akkor, ha odaértünk... Ja, igen a pont... 10/10. Hát ez van, sajnálom.