
Terry George eleinte íróként kereste a kenyerét, Daniel Day Lewis kétszer dolgozott vele, majd Bruce Willis is életre keltette egy karakterét Hart háborújában, nemrég pedig a Reservation Road-ot dirigálta le. Az írás tárgyát képző filmet maga rendezte, írta és a produceri munkálatokat is magára válallta. Megtörtént eseményeket dolgoz fel az úr. 1994, Ruanda. Háború, mely inkább népírtás, tekintve egyoldalúságát. Közel 1 millió ember esett áldozatul az országot bekebelező kegyetlenségnek, melyre a nagyhatalmak finoman szólva is szartak, hiszen, ahogy az egyik ENSZ katona szájából hallhatjuk; ők lenézik az afrikaiakat. Az USA és a modern európai országok nyugodtan kezet foghatnak, így téve újabb szégyenfoltott az emberiség lapjára (persze a ruandai vezetőseg se kutya..). Az eseményeket Paul Rusesabagina (Don Cheadle) szemszögéből láthatjuk, aki akaratlanul is hőssé válik. Több, mint ezer embert szállásolt el hoteljában, ezzel megmentve életüket, hiába a sok ármánykodás.
Abszolút pofásan csordogál a történet saját kis medrében, mi pedig csak sodródunk az árral, tehetetlenül, mindezt azért, hogy egy pillanatra se lankadjon figyelmünk. A legváratlanabb pillanatokban tálalnak fel egy-egy fordulatot, nyugalmunkat megzavaró jelenetsort, így hajítva kukába a linearitás fogalmát, karöltve a hálivúdi maszlaggal, betömve minden üresjáratot. A kameraman és a vágó megérdemel egy korsó sört, munkájuk profizmusa még pörget az egyébként sem lassú filmen, mely 120 perce alatt igen közelivé teremti a háborút, bár ez a főszereplő, átlagember mivoltából fakadóan nem is nehéz. Terry George tud feszültséget teremteni, annyi szent. Gyakran találjuk szívünket a torkunkban vergődve, például mikor Paul kénytelen volt pénzért kiváltani családját a katonáktól, de a többi barátját sem akarta halálba küldeni, ám csak egy emberre maradt elég pénze... Nem ártott volna kissé naturálisabb ábrázolásmód, hogy sokkoljon, az amúgy olykor Black Hawk Downra emlékeztető film, de még így is tátva marad a szánk, hogy ilyesmi megtörténhet, na nem is a harcok, sokkal inkább Paul maximálisan respektálandó viselkedése miatt. Erősen hangulatfokozó még a zene, a néha felcsendülő gyermekkórus egyenesen könnyfakasztó, bár ez az egész műre elmondható. Lélekkel bíró, megindító történet, melyben embereket láthatunk, kiknek számukkal ma már nem büszkélkedhetünk. A valódi Paul-t többször is díjazták embersége miatt, igaz ettől még nem kelnek fel Ruanda holtjai, és ironikus módon azok jutalmazzák, kik csak ültek a seggükön egész sokáig, de ami jár, az jár.
Abszolút pofásan csordogál a történet saját kis medrében, mi pedig csak sodródunk az árral, tehetetlenül, mindezt azért, hogy egy pillanatra se lankadjon figyelmünk. A legváratlanabb pillanatokban tálalnak fel egy-egy fordulatot, nyugalmunkat megzavaró jelenetsort, így hajítva kukába a linearitás fogalmát, karöltve a hálivúdi maszlaggal, betömve minden üresjáratot. A kameraman és a vágó megérdemel egy korsó sört, munkájuk profizmusa még pörget az egyébként sem lassú filmen, mely 120 perce alatt igen közelivé teremti a háborút, bár ez a főszereplő, átlagember mivoltából fakadóan nem is nehéz. Terry George tud feszültséget teremteni, annyi szent. Gyakran találjuk szívünket a torkunkban vergődve, például mikor Paul kénytelen volt pénzért kiváltani családját a katonáktól, de a többi barátját sem akarta halálba küldeni, ám csak egy emberre maradt elég pénze... Nem ártott volna kissé naturálisabb ábrázolásmód, hogy sokkoljon, az amúgy olykor Black Hawk Downra emlékeztető film, de még így is tátva marad a szánk, hogy ilyesmi megtörténhet, na nem is a harcok, sokkal inkább Paul maximálisan respektálandó viselkedése miatt. Erősen hangulatfokozó még a zene, a néha felcsendülő gyermekkórus egyenesen könnyfakasztó, bár ez az egész műre elmondható. Lélekkel bíró, megindító történet, melyben embereket láthatunk, kiknek számukkal ma már nem büszkélkedhetünk. A valódi Paul-t többször is díjazták embersége miatt, igaz ettől még nem kelnek fel Ruanda holtjai, és ironikus módon azok jutalmazzák, kik csak ültek a seggükön egész sokáig, de ami jár, az jár.
Don Cheadle amit itt nyújt, az valami lehengerlő. A maga vállára veszi a filmet, s nem ereszti azt, egészen a stáblista végéig. Játéka igen természetesnek hat, pedig egyántalán nem könnyű feladat ennyire komplex karaktert megtestesíteni úgy, hogy az, az utolsó szempillantásig hitelesnek hasson, de Cheadle nem bukott meg, arcáról szinte leolvasni minden gondolatát, alakítása érzelembomba. A feleségét megrefomráló Sophie Okonedo is simán hozza amit kell, bár neki nem volt ennyire bonyolult szerepe, mert az elég egysíkú, de minden dícséretet megérdemel. Nick Nolte egy ENSZ katona bőrébe bújva is tudatja velünk, hogy öreg és elveszett meg nem is a mimikájáról híres, de színészkedni tud. Van még Jean Reno, nagykövet képében; ez a szerep neki piskóta és az ő szála is elhanyagolható lett volna. Feltűnik Joaquin Phoenix is, mint külföldi tévések kamerása, de 10 percnél többet nem kap.
Összességében meglepett a film, valami giccses, nyálas, jól bevállt amcsi sablont vártam, ehelyett kaptam, egy jó sztorit, remek alakításokat, zenéket és mélyről feltörő érzéseket. 10/9. Hogy miért nem tíz? Valami hiányzott... újranézem és megmondom micsoda...