A pszichológiai thriller, mint alműfaj egyre szélesebb réteget hasít magának évről-évre, egyre több műfaj elemeit alkalmazva az anyazsáner jellemzői mellett, így drasztikusan trimmelve például, a hasonlóan szerteágazó horrortól elválasztó határvonalat. A Shutter Island című filmmel az egyik legnagyobb élő rendező - kinek filmjei a mai napig 64 jelölést és 15 Oscart értek -, Martin Scorsese is belekóstolt eme hálás műfajba megszokott társával, Leonardo DiCaprióval. Ha ezek mellett megemlítjük, hogy az alapanyag egy Dennis Lehane könyv, kinek műveit eddig kétszer is sikeresen adaptálták (Mystic River, Gone Baby Gone), akkor igazán minőségi produktumra számíthatunk.
A film egy szokványos nyomozásnak indul. Teddy Daniels (Leo) és társa, Chuck (Mark Ruffalo) az ashecliff-i elmegyógyintézetbe tart, mely egy, a külvilágtól elzárt szigeten terül el. Egy szökött pácienst keresnek, de hamar rájönnek, hogy a meglepően militáris intézményben nem sok segítségre számíthatnak. Úgy érzik, valamit elhallgatnak előlük és indokolatlanul erőszakosan viselkednek. Persze a helyzet cseppet sem ilyen egyszerű, mint a pszicho-thrillereknél szokványos, most is az elme trezorját próbáljuk felnyitni, több-kevesebb sikerrel.
Két jelentős gond van a filmmel kapcsolatban, melyekből az elsőt ki lehetett volna küszöbölni. Ez nevezetesen a forgatókönyv. Egyenetlen és üres, vannak jó pillanatai, ami fájó annak tudatában, hogy a csavar mire operál, az előzetes láttán vagy épp annak ismerete nélkül már az első percekben megjósolható, így kissé érdektelenné is válik a nagy feneket igénylő játékidő alatt a sztori, és az utolsó mondattal érkező pofonra is csak legyintünk. Mindemelett dicsérhető a szkript is a koncepció miatt, ahogy puzzle módjára áll össze a kép, visszaemlékezésekkel, rémálmokkal (a film legjobb jelenete is ilyen) tarkítva. Az már megint más, és ezzel megérkeztünk a másik égető problémához, hogy ehhez minek kellett Scorsese?
Már ha az eladhatóságot kivesszük a pakliból. Az ember várja - de nem csak ő az egyetlen példa -, hogy minden alkotásával túlszárnyalja legnagyobb műveit, ami ugyan szinte lehetetlen feladat (bár, volt rá ideje), de utóbbi pár alkotását mégis megelőzte a Shutter Island-del. Ettől még csak szimpla rutinmunkának, ujjgyakorlatnak minősül, ami nem hű Scorsese nevéhez, nem excellál a tömegből. Jellemtelen, stílusmentes a végeredmény, amit így, ha bárki nem is, de elég sokan megrendeztek volna. Azt is el kell ismerni azért, hogy sokkal többet nem valószínű, hogy ki lehetett hozni ebből (de majd a könyv elolvasása után kiderül, mert legalább ahhoz meghozta a kedvet).
Atmoszféra ügyileg teljesen rendben van a Shutter Island, legerősebb pontja pedig Robert Richardson munkája, aki legutóbb Tarantino brigantijait is kamerázta. Nem sok ornamentális elem kerül a látótérbe de roppant erős képekkel bír, amire a vágó tevékenysége is rádob egy lapáttal. És valahol itt ki is merülnek a film érdemei, hisz bár hiába a pazar alakítások, az ilyeneket színészeink már csak presztízsből is megeröltetés nélkül lehozzák. Bár Leo olykor sok, főleg mikor hajtogatja, hogy nem csupán egy nímand, de összességében mind ő, mind Ruffalo, Kingsley, Haley vagy épp Max von Sydow kitett magáért.
Összességében, a "láttunk már ilyet" érzés végig bennünk van (egy közismertebb példa; Gothika), a Shutter Island semmi egyedit nem mutat és azt sem jól. Semmilyen érzelmet nem vált ki és nem is közvetít, gyakorlatilag semmilyen hatással nem bír a nézőre (pár kacajon kívűl), a maréknyi ijesztgetős jelenet is várható. Egy stabilan összerakott darab 10/5
