Ryan Bingham (George Clooney) kirúgás-szakértő. Az a munkája, hogy utazgat iparvárosról iparvárosra, és közli a feleslegessé vált emberekkel, hogy "bocsi öreg, szia". Ennek köszönhetően az év jelentős hányadában repülőn van. Elképesztő rutinnal végzi el a "csekkint", gyűjteménye van elit klubtagsági kártyákból, a luxus szállodákat pedig úgy ismeri, mint a tenyerét. Abszolút független és gyökértelen ember, aki semmire sem cserélné el életstílusát. Sőt, előadásokat is tart életfilozófiájáról. Egyik útja során megismerkedik egy hasonló életvitelű hölggyel (Vera Farmiga). A passok összehasonlítása után természetesen vad szerelemben törnek ki. Amikor egyik alkalommal hazatér, a főnöke (Jason Bateman) mellé pakolja a kezdő Natalie-t, egyúttal közli azt is, hogy kipróbálnak egy új rendszert, aminek segítségével nem kell majd ennyit utaznia. Mindeközben hősünk húga házasodni készül, aminek köszönhetően ha minimálisan is, de el kell kezdenie a családjával foglalkozni.
Jason Reitman (Juno) új mozija igazi egyszemélyes film. A szó klasszikus és legpozitívabb értelmében. Ez alatt azt értem , hogy egy karakter fejlődését, kibontakozását követhetjük nyomon. A kaszaélesen megírt figurát, amellett, hogy nyilvánvalóan megszeretjük, elképesztő részletességgel meg is ismerjük. Már-már magunkénak érezzük, tökéletesen bele tudjuk élni magunkat a helyzetébe. Legalábbis egy idő után, mert azért mégiscsak egy olyan világ ez, amit mi nem igazán tapasztalhatunk meg. Ebben az asszimilációban oroszlánrésze van Clooney bácsinak, aki egyrészt elképesztő eleganciával, másrészt látható odaadással kezeli szerepét. Nem dramatizálja túl, nem poénkodja el. Apró gesztusokkal tartja egy olyan balanszban a figuráját, amit a mozi műfaja, stílusa megkövetel.
Amely hangvétel egyébként meglehetősen egyedi. Alapvetően komoly kérdést boncolgat, de mégis könnyed, sőt vicces képes maradni, legalábbis a játékidő nagy részében. Ez a lájtosság azonban nem abból adódik, hogy elbagatelizálná, netán flegmán kezelné a problémát, csupán a szereplők hozzáállása és a megoldás olyan, hogy végeredményben nem mint egy magányos ember drámájára emlékszünk majd, hanem mint egy különleges valaki kalandjára az ismeretlenben. Ahogy a Juno sem egy szenvedős terhes tinis drámázás volt, hanem egy könnyed megoldása egy véletlen gond özönnek. Mindkét film esetében ez leginkább annak köszönhető, hogy az írók bravúrosan bánnak az egyes karakterekkel. A figurák úgy igazgatják a főhős történetét, hogy nem lépik át a nekik szabott határt, nem kerülnek előtérbe, mégis kellő súllyal vannak jelen. Emellett pedig, kellően életszerűek ahhoz, hogy előző bekezdésben taglalt asszimilációt nagy mértékben katalizálják.
Az Egek ura már így is egy szerethető film lenne, ám mindezen pozitívumok mellé passzentos struktúrát, illetve képi világot kapunk. A szerkezetét tekintve a film kvázi fejezetekre van bontva. Minden meglátogatott város egy külön elem, melyek ugyan nüanszokban különböznek csak, de mégis adnak egyfajta jóleső tagoltságot. Mindez pedig egy olyan képi kontextusba van elhelyezve, amit nagyon lehet értékelni. Gyakorlatilag minden képen érezhető, hogy kellő alaposággal lett megfogalmazva. Ha egy szóval szeretném jellemezni, azt mondanám kristálytiszta.
Amiért nem kap tíz pontot, az egyrészt a zene. Egy-két számtól eltekintve ugyanis tipikus „gumizene” szól. Persze mondhatjuk, hogy mennyire passzol alá, de ugye ez a lényege, hogy mindenhez jó. Azonban ha elkezdünk figyelni rá, elképesztően idegesítővé válik. A másik ok, pedig az, hogy tipikusan olyan film ez, amit nem midneki tud feltétlenül értékelni. Ez valószínű a témaválasztásnak köszönhető. Utolsó kukacoskodási pontnak pedig ott van vége felé pár jelenet, melyek picit egysíkúak. Ez a három dolog, azonban mindössze egy pont lecsípéséhez elegendő. 10/9
VVega
Az Egek ura igazi klasszikus film, olyan értelemben véve legalábbis biztosan, hogy a színészi játék adja el a sztorit, amit a finoman árnyalt karakterek szájába adott zseniális dialógusok görgetnek előre. Természetesen ahogyan popcore fentebb azt már említette, a látványvilággal és a fényképezéssel sincs gond egy szál sem, de ez már igazán csak hab a tortán. Sőt, engem még a zene sem zavart, szerintem ment alá, kizökkentenie nem sikerült, szóval oda se neki. Ugyanígy vagyok a befejezéshez közeledve előforduló néhány didaktikusabb jelenettel is. Persze értettünk volna mindent nélkülük is, kicsit még elegánsabb lett volna a szabás, de én lazán átsiklottam felettük. Ennyire szerethető film ez. Pontosabban ennyire szerethetővé teszi az év (egyik) legjobb forgatókönyve és a színészgárda. Meg az egész produkciónak van egy íve, és a kapcsolódási pontot sem kell nagyon magyarázni, hiszen azt hiszem valahol/valamikor mindannyian voltunk Ryan Bingham-ek, csak egyesek rövidebb, mások hosszabb ideig hazudnak maguknak. Szerintem. Még egy furcsa hasonlat, aztán zárom: valamiért a Kill Bill-re emlékeztetett szerkezetileg. Azaz talán ez a film is két részre osztható, és számomra szintén a második etap működött olajozottabban, de mégis szerves egész. Ezennel újabb alkotásért szoríthatok az Oscar-on, mert részemről ez egy könnyed 10/9.