Talán mostanában túl sokan szó esik arról, hogy küszöbön a mozi harmadik forradalma, s a Real D mint megváltó érkezik a filmszínházak vetítőtermeibe, hogy megnyerje a teljesen reménytelennek tűnő harcot a televízióval és az internetes letöltéssel szemben. Szinte minden hang egyet ért abban is, hogy a 3D bő 150 éves történelme csupán azért ma éli legújabb reneszánszát, mivel a technika elérte azt a szintet, hogy a közönség ne terítse be az egész nézőteret gyomra tartalmával, illetve abban is megegyeznek, hogy csupán néhány zsáner (pl. horror – Végső állomás 3D, fantasy – Utazás a föld középpontjába, sci-fi - Avatar) alkalmas arra, hogy érdembeli többletet tudjon létrehozni az „új technika” végett produktumában.

S hogy e rövid felvezetés a Fel (Up, 2009) című, Pixar egész estés animációs film elé kerül nem csupán annak köszönhető,  hogy e gyermekeknek (de persze felnőtteknek is) szánt alkotás is e látványos új köntösben kerül a megújult vetítővásznakra, hiszen – hogy egy picit előrerohanjuk – ha jó szögből vetjük tekintetünket a kitüremkedő rajzolt világra, olyan önreflexióra akadhat a szemünk, mely talán össze is foglalja eme új forradalmat.

De még mielőtt mindez konkretizálódna ragadjunk meg a „rajzfilmet” minden többlet nélkül, hogy ne zavarjon meg minket a minden várakozást felülmúló látvány, s tekintsünk rá csupán mint egy kalandos élet utolsó fejezetére, hiszen Carl és Russell nagy utazása magában foglalja mind egy élet nagy kalandját, mind a felismerést, hogy az élet is egy nagy kaland. Hiszen ha csupán egy-két mondatban szeretnénk összefoglalni az eseményeket – Carl az egykor kalandra vágyó kisfiú elveszi élete szerelmét, kivel éppen az elképzelt világ hozza össze, de közös életükben nem jutnak el szívük vágyának tárgyához (legalábbis látszólag), csupán Carl indul el léggömbökkel megtoldott házával a „paradicsomba”, hogy így új kalandok felé tekintve megpillantsa az igazi fantasztikumot életében – rögtön nyilvánvalóvá válik, miről is mesél nekünk Bob Peterson és Pete Docter.

Ezzel lényegében meg is fogalmaztuk a korosztályokhoz szóló üzeneteket, melyek egyszerre mesés tájakra repítenek bennünket nézőket, s mindeközben szívszorítóan mutatnak rá, hogy a mindennapok szürkeségében elrejtőző apró pillanatok talán még nagyobb kalandok, mint a távoli egzotikus vidékeken tett látogatások. S így felnyílhat szemünk akár saját életünkkel kapcsolatban is, megláthatjuk a hétköznapokban rejlő örömöt, hogy milyen szerencsések is lehetünk akár a legtermészetesebbnek tűnő emberi kapcsolatok miatt is.

Emeljük ki még a film elején látható rövid, akár némafilmes betétnek is vélhető képsort, melyen Carl és Ellie életét követhetjük nyomon, hiszen mind a beállítások, mind a vágás miatt kissé elüt a többi résztől, s így az alkotás egyik legragyogóbb pontjává válik, még ha kissé túlzásba vitten melodramatikus is (bár ugye ki kérné ezt számon egy animációs filmen, mely azért alapvetően csak a fiatalabb generációt célozza meg).

Említsük meg, hogy az animáció a szokásos színvonalat hozza, a zene is kiválóan illeszkedik a mozgóképhez, azaz mondhatni újabb roppant jól eltalált Pixar alkotáshoz van szerencsénk, mely azért narrativájában nem tartalmaz túl sok meglepetést, s a feszültség sem túl valós, ám érzelmekben mégis oly gazdag, hogy nehéz nem elszoruló torokkal végignézni egy-egy jelenetet.

S hogy ezzel végeztünk, vegyük vissza a jól ismert szemüvegünket, s csak ahogy az őserdőbe induló kisnyugdíjasunk, ki sikeresen legyőzi a gravitációt, mi is kezdjük meg utazásunkat a sík képernyőről a térhatás felé, hogy egy pillanatra akár el is tűnjön az az apró távolság mely eddig köztünk, s a vásznon pergő események között állt. Kezdjük el megtanulni (a rendezőkkel együtt) az új nyelvet, azaz az új nézést, hogy esetlegesen egy még csodálatosabb világba lépjünk át. Vegyük észre az orrunkon ülő szögletes szemüveg párját a filmvásznon, s lépjünk mi is olyan kalandok felé, melyek eddig nem igazán adattak meg nekünk az életben. Emelkedjünk fel, haladjuk meg az eddigi technikát, s jussunk el a boldogsághoz.

S hogy mindez ég és föld között vertikálisan történik, sem véletlen, hiszem míg egyfelől technikailag a horizontális gyors mozgások vágások problémásak lehetnek, addig a másik irányú mozgás kapcsán már semmi miatt sem kell aggódnia az új technikát használó szakembereknek. Illetve természetesen a felfelé tartó mozgás (vagy csupán az így tagolt világ) nagyon jó metaforája a Real D mindent meghaladó voltának.

Tehát a valamikor a Polar expresszel indult forradalom betetőzni látszik, s olyan új fejezetet  készül megnyitni a filmtörténetben, mely majd visszatekintve csak a hang és a szín megjelenésével lesz összemérhető. De addig még sok mindennek meg kell történnie, mint ahogy már rengeteg mindenen túl is vagyunk, melyet tökéletesen foglal össze a Fel, mind a kicsik, mind az őket kísérők legnagyobb örömére, hisz nem csak a látvány labirintusában veszhetnek el pár pillanatra.