"It's 9:00 at night and the dull dudes on the planet are sitting in their slippers, sipping their sherries, but the people, who love to rock and to roll, are ready to ride the rock 'n' roller-coaster once more. You are listening to Radio Rock and l'm the Count, and l'm counting on you, as we count down to ecstasy and rock all day and all of the night."
Ezzel a szózattal, nyitja meg éjjeli műsorsávját Báró (Phillip Seymour Hoffmann), a Radio Rockon, mely az egyetlen nonstop pop/rock adó Nagy-Britanniában, 1966-ban. Ő és fél tucat másik DJ, egy hajón berendezkedve nyomják a brit könnyűzenét, ha nem is illegálisan, de illegitim módon az biztos. A hajó kapitánya és a rádió tulajdonosa Quentin (Bill Nighy). A ring másik sarkában pedig egy államtitkár áll (Kenneth Branagh), akinek aktuális feladata, hogy törvényileg betiltsa a Rock Radio működését.
Richard Curtis (Négy esküvő..., Sztárom a párom) számos, ha nem is felejthetetlen, de "klasszkis" angol vígjátéknak volt az írója. Viszonylag jól felismerhető stílusa aztán az utóbbi évek legjobb romkomjában, az Igazából szerelemben (2003) csúcsosodott ki. (Ez volt egyébként az első rendezése is.) Abszolút jellemző, hogy bármilyen történetet is mesél el, mindig képes elkerülni az örök hollywood-i fiaskót, miszerint túl komolyan venné magát. Így van ez most is. Mondom ezt a szó legpozitívabb értelmében. Sokat tennék rá, hogy egy tipikus amerikai rendező, ebből a forgatókönyvből egy Titanicot csinált volna (a vége alapján biztos). Itt viszont a meg/feloldás tökéletes, annak ellenére, hogy nem klasszikus happy end. Ilyenkor persze ott a mérleg másik serpenyője, hogy sikerül e az érdeklődés fenntartása? A balansz, azonban gyakorlatilag végig kiváló, ami egy bő két órás filmnél finoman szólva is bravúr. Lássuk, mi kellett ehhez.
Az alábbi két elem, halvány metszetet képez. Az első, hogy a nosztalgia az egyik legjobban eladható érzés. Erre épít is alaposan a film. Tökéletes korhűség, minden a legapróbb részletig a helyén van. Díszlet, jelmez, zene, minden. A hajón nem találtam semmi illúzió romboló kis kelléket, ami kételyeket ébresztett volna bennem, hogy egy archív '66-os felvételt látok. A jelmezek, még a legextravagánsabb Gavin (Rhys Ifans) által hordottak is, szintúgy nem hagynak kétséget. A muzsika, ami gyakorlatilag folyamatosan szól, korrekt zenetörténeti metszet. Jimi Hendrix, The Who, The Kinks például.
A második, pedig az életérzés, ami hibátlanul tárul elénk. Ebben oroszlánrészt kapnak a karakterek. Van itt hatalmas egójú amerikai (Báró), őrült, kicsit perverz DJ legenda (Gavin), geek hírolvasó, a lehető legmerevebb politikus archetípus, és így tovább. Na és persze gyönyörű nők, akik csak a szart keverik-kavarják. Kivéve az állandó utas és állandó leszbikus Felicity. A figurák mindegyike súlyához mérten, de semmiképp sem az alatt van kidolgozva. Az őket megformáló színészek szintén hasonlóképp működnek. Az hogy PSH ledolgoz mindenkit egy kicsit a vászonról, az egyáltalán nem meglepő és nem is érdemel sok kommentet. A fickó egyértelműen az egyik legjobb napjainkban (ha nem az). A többiek ettől nem igazán vesztenek játékuk értékéből, ami szuper, mert bizony őket is abszolút jó nézni. És akkor ott van még egy csomó apróság, ami szintén csiszolja a feelinget. A minimonológok, melyeket az adott DJ beleüvölt, darál, suttog az elé függő mikrofonba. Vagy a gyakorlatilag folyamatos dohányzás, aminek az egyik aranykora szintén a hatvanas években volt. Ja és azt még nem is mondtam, hogy a film vicces. Persze rengeteg dologba bele lehetne kötni, de viszonylag feleslegesnek érzem. Abszolút többször nézhető, főleg ajánlott rosszabb napok végén. Azokban is nosztalgiát kelt, akik még közel sem éltek akkor. Szóval remek darab. Számomra az év eddigi legjobb vígjátéka. 10/9.5
