A helyzet lényegileg változatlan. David Fincher filmjében ismét Ripley (Sigourney Weaver) küzd meg egy idegennel, aki ebben az esetben egy kutyát használt keltetően, így időnként (sajnos!) inkább tűnik humorosnak, mint egy horror szörnyének. Illetve most legénység vagy katonák helyett egy rakás dupla Y kromoszómás elitéltet kap segítségül, kik ráadásul megtalálták maguknak istent. No meg persze a tény, hogy benne is növekszik egy „kicsike” némileg újraértelmezi az egész koreográfiát.
Merthogy eleinte úgy tűnik semmi sem változik. A film ott veszi fel az események fonalát, ahol az előző abba maradt. A haza felé út ismét problémásan alakul, ugyanis egy két tojást, az űrbe lökött dühös anyuka hátrahagyott szuvenírként. Ráadásul valamilyen homályos oknál fogva tűz üt ki a fedélzeten, mely beindít egy vészmechanizmust, minek következtében a hibernáltak egy mentő kabinban, majd a bolygón találják magukat. Illetve csupán Ripley, hiszen az egyetlen túlélő ismét ő.
A filmhez hozzá tartozik, hogy senki nem akarta a FOX-on kívül, hogy elkészüljön. Mind a forgatókönyv, mind a rendezés annyi ember kezén futott át, hogy azt már számon tartani is nehéz. Ami viszont biztos, s könnyen kimondható, hogy végül Fincher a korábbi ötletekből merítve végül megalkotta az Alien 3-at, s leborotváltatta Weaver fejét (ki egyébként csak úgy vállalta a szerepet, ha karaktere a végén életét veszti), melyek közül a film ismertében csak az egyik tűnik jó ötletnek (s persze, hogy ez az utóbbi).
Nem lenne rossz film a harmadik fejezete az „Idegenek” és Ripley hadnagy kalandjainak, ha több figyelmet szentelt volna a részleteknek (mely igazából nem Fincher hibája, hiszen a FOX vágatta meg vele rettentően). A karakterek, kikben rengeteg potencia rejlik lógnak a levegőben, elnagyoltak, s igazából így kicsit szürkék is. Ezzel párhuzamba állítható a történet is, hiszen az sem bontakozik ki, vagy legalább is nagyon szétzilálódik, s habár szinte egy pillanatra sem ül le, mégis hiányérzetünk támadhat a végén. S igaz, hogy a helyszín egy kellemes borzongásnak is helyet adhatna, de az egész ziláltsága miatt, illetva a dog-alien miatt erre én nem sok esélyt látok.
Az egyetlen ténylegesen pozitívumként említhető momentum, az főhősnőnk, hisz mint eddig minden esetben itt is kiválóan hozza a figurát Weaver. Illetve ha eltekintünk mindentől, s mint az ő személyes drámájára tekintünk a filmre, akkor még van remény. Erre több helyen is lehetőséget kapunk, hiszen mind a fényképezés, mind a hangok segítenek, hogy a helyébe képzelhessük magunka időnként. (Gondoljunk csak a rosszulléteire, mikor minden kicsit tompábbá válik, s háttérbe szorul.)
Összességében le a kalappal Fincher előtt, hiszen minden nyomás és noszogatás ellenére egy korrekt mozit tudott összehozni, melynek nem sok szégyenkezni valója van elődeivel szemben, s bár igaz, hogy még a rendezői változatnak sem sikerül az eddig említett lyukakat betömnie, de mégis olyan hangulatot teremt, melyből érezhetjük, hogy sokkal több minden bújik meg a háttérben, mint amit a vásznon látunk.
Ez hogy elégséges e, mindenki döntse el magának, s abban biztos lehet, hogy csalódni semmiképpen nem fog, hiszen élvezhető alkotás minden hiányossága és hibája ellenére.