Ken Russell botrányfilmjeinek összeszámolása nehéz feladat, de a próbálkozást mindenképpen megérdemli, hisz az angol rendező nem egy alkotása olyan mélységeket boncolgat, mely sokkal tovább mutat némi polgárpukkasztáson. Nincs ez másként a Szenvedélyes bűnökkel sem, hisz a rendező látásmódjához roppant jól illeszkedő erotikus thriller keretei között olyan aktualitással rendelkező kérdések fogalmazódnak meg, melyekkel mindenképpen számot kell vetni még bő 20 év távlatából is.

A történet roppant könnyedén összefoglalható. Joanna Crane (Kathleen Turner) jól menő divattervező, ki rendezett élete mellett az éjszakában China Blue néven a legmenőbb prostituált a piroslámpás negyedben. Munkáltatója viszont megneszel valamit, s így egy magánnyomozót Donny Hoppert (Bruce Davison) bízza meg, hogy derítse ki mivel mulatja az időt a tehetséges nő szabadidejében. Hopper természetesen pillanatok alatt leleplezi Crane titkát, de ahelyett, hogy felfedné azt, először kuncsaftjává, majd szeretőjévé s végül szerelmévé avanzsál a házas férfi. A szituációt tovább bonyolítja egy önjelölt prédikátor, Peter Shayne (Anthony Perkins), ki úgy véli, hogy ugyanaz az indok kényszeríti a nőt és őt a kettős életre, s így meg kell menteniük egymást.

Bunuel filmje, A nap szépe, olyan egyértelműen kínálkozik a film felgöngyölítésének egyik fogózkodójaként, hogy először induljunk el ezen az úton. A hasonlóság Catherine Deneuve és a Kathleen Turner által megformált karakterek között talán semmi magyarázatra sem szorul, hisz a merev elvárások elől ugyanarra menekülnek, vagy máshonnan megfogva kalandvágyukat ugyanazon a területen élik ki. Viszont míg az ok konkrétan megadható a spanyol rendező filmjében, addig ebben az esetben csupán találgathatunk, hogy mi is vezet el a China Blue megteremtéséig.

Amiben biztosak lehetünk, hogy a pénz semmilyen szerepet nem játszik ezen a területen, gondoljunk akár csak a pénzbe csomagolt rágóra, akár a nagyon tetszetős apartmanra, mely pontosan kijelöli lakója egzisztenciális státuszát. A rejtett vágyak kielégítése sem tűnik megoldásnak, hisz mint ahogy az el is hangzik hősnőnk csupán mások vágyait elégíti ki, a gardróbból leakasztott szerepekkel (posztmodern).

Az egyetlen kiolvasható indok esetleg a szabadság, a társadalom által kijelölt szerep elől való elmenekülés, a vágy, hogy olyan vidékeket fedezzen fel magának, melyen semmi keresni valója nincsen. Ilyen értelemben a film esetleges moralizáló értelmezéseitől el is tekinthetünk, s figyelmünket inkább az erotikus-szerelmi szálra terelhetjük.

Az erotika inkább tűnik csupán tabudöntögetésnek, mint ténylegesen nélkülözhetetlen motívumnak a filmben. Igaz, hogy ennek kidolgozottsága (Paradise hotel, a pap, az elnyújtott sok felé kalandozó szexjelenetek) olyan alapos, hogy ettől függetlenül nem lehet megkerülni. Sőt ha az angol nyelvterületről kölcsönözzük a testi szerelem megfogalmazását (making love), a továbblépéshez mindenképpen szükséges tisztázni a témát, mely ettől függetlenül, az egyetlen egy igazi szeretkezésig csupán a keresztény kultúra képmutatására próbál rámutatni (igaz, hogy a fetisizmustól, az apácanőig minden előkerül, de mindez mégis a négy fal között marad, illetve itt már játékba hozhatjuk a nyomozó feleségét, ki a tabu érvényének ékes bizonyítéka).

Ezek után viszont a mozgóképbe kódolt sokk az érzelem kimutatásává válik, mint ahogy az el is hangzik a filmben. S ezzel a kettős élet problémáját fel is oldhatjuk, s erős kritikát szemezgethetünk ki filmből, hisz azzal, hogy a rejtett életbe való menekülés csapdájából a banális világ nyújt segítő kezet, roppant jól kitűnik, hogy az embernek soha nem elég, ami a szeme előtt van, még ha az ki is tudná elégíteni teljes mértékben.

Mindez után térjünk rá Anthony Perkinsre, ki ha úgy tetszik újra magára ölti  Norman Bates szerepét (az olló a kezében a végén, ráadásul nőnek van öltözve, s persze a nőkhöz való viszonya), s karakterével kiteljesíti a szexualitás tabujának megdöntését, illetve közhelyesen megfogva feláldozza magát, hogy a másik élhessen.

A film tehát Hitchcock Psychojának és Bunuel Belle de Jourjának posztmodern szintézise, melyből egy zseniális zsánerben való kalandozás rajzolódik ki, mi ráadásul tökéletesen összevág Russell szemléletével, elképzeléseivel, s így más ilyen kísérleteivel ellentétben egy pillanatra sem tűnik esetlennek, erősen ’b’-szagúnak, még ha a filmben el is hangzik, hogy minden egyes mozzanat erről a területről kerül ki.