Hruscsov odavetett megjegyzése, miszerint ők ugyan nem használtak ilyesmire gyerekeket, teljes mértékben meghatározta a film szülőföldjének véleményét hosszú éveken át. Szerencsére a világ többi részén feltűnt az a hátteres szándék, mely a film felszíne alatt rejtőzik, s így méltán elismertté vált. Díjakban kifejezve egy Arany Oroszlán, s több mint 30 egyéb rangos jutalom. Tehát Tarkovszkij első egész estés filmje válaszolt a feltett kérdésre, azaz alkalmas a rendező a rendezésre.

De lássuk miről is szól a film. Iván (Nyikolaj Burljajev), a 12 éves fiú a II. világháborúban kémként tevékenykedik (úgy tűnik a bosszú hajtja, hisz anyját és testvérét lelőtték a nácik, míg határőr apja is hasonló sorsa jutott, bár lehet, csupán játék a számára). Könnyedén jut át a Volgán, a német vonalakhoz. Három orosz tiszt eközben védeni próbálja, de nemzetük és saját sorsuk fontosabbnak bizonyul a gyermeknél.

Tömören összefoglalva csupán ennyi az alkotás szinopszisa. De ebben benne rejlik több dolog is. Egyfelől az a hihetetlen újítás, mely szakít az eddigi szovjet háborús filmek narratívjával, s nem túlmagasztalt hősöket állít a néző elé, kik halomra gyilkolják a náci hódítókat, hanem egyszerű embereket, kiknek sorsát a háború zökkentette ki medréből. Olyan emberekkel állunk szemben, mint mi magunk, kiknek a helyzethez kell igazodniuk, s ezt saját esetlenségükkel ugyan, de meg is teszik.

Apróbb momentumokban teljesednek ki ilyen szempontból a karakterek. Olyan röpke jelenetekben, mint Másának (Valentina Maljavina), az orvos asszisztensének régi barátja, ki a semmiből felbukkan egy pillanatban, mint egy másik élet képének egy apróbb darabja. Persze ez leginkább Ivánnál a leghangsúlyosabb, kinek álmain keresztül egy háborútól mentes világ is felsejlik a néző számára, hol mindenki „olyan és az”, mint amilyennek „lennie kell”.

Ezek az álmok lesznek, melyek a naturalisztikusnak tűnő háborús helyszíneket ellensúlyozzák és érzelemmel teli, költői színt visznek az egészbe. S ezek az álmok valami olyan érzéki atmoszférát hordoznak magukban, melyek ténylegesen a szereplővé teszik őket. De visszakanyarodva a háborús film témájához, az alkotás amellett, hogy egy teljesen új elbeszélő formát használ, klasszikus értelemben nem is nevezhető háborús filmnek.

A filmnek inkább csak háttere a háború, mely előtt emberi sorsok, tragédiák peregnek. Lényegileg hadi esemény nem zajlik a háborúban, emberek nem ölik egymást különböző eszmékért (mely nagyon erős képi megoldásokban jelenik meg - az ortodox kereszt, a birodalmi sas, ugyan úgy eldőlve a film különböző szegmenseiben). A gyakran hallható gépfegyverropogás sem manifesztálódik igazán máshogy, sőt a bombázás sem igazán tekinthető egy túl erős jelenetnek, hisz közvetlenül előtte Iván játéka és a múlt előtüremkedése sokkal inkább meghatározó, és sokkoló.

Talán egyedül a két halott, kik a két vonal között hirdetik üzenetükkel jelzik, hogy itt még is csak az életekről van szó. Akárki meghalhat, akármikor a káoszban, mely a néző számára képileg még sem adott.

Technikailag a film nem sok kivetni valót hagy maga után, nagyon jól használja a kamerát (bár Tarkovszkij állítása szerint, nem egy jelenet közül a rosszabbik verziót választotta, talán ezért is hiányzik a jól megszokott lassúság), a színészek pedig remek munkát végeznek. S lényegileg minden olyan elem, mely később meghatározó lesz a rendező munkásságában feltűnik a filmben (Anderj Rubljovtól a természetig, vagy a személyes élményekig, mint például a film első mondata, mely Tarkovszkij első emléke is egyben).

Bár a film semmiképpen nem kiforrott és összetett, mint a későbbi alkotásai a rendezőnek, de mindenképpen korszakalkotó, hisz mindamellett, hogy sikeresen reformálja meg az orosz filmgyártás ezen aspektusát, még olyan költői többlettel is rendelkezik, mely már kikövezi az utat a későbbi filmek felé.