A következő cikk szerzője WURLITZER VILMOS. Köszi Vilmos! :)
SPOILERES!
A francia filmgyártás – akárcsak tengerentúli nagytestvére – nem veti meg a sikeres recept újbóli felhasználását. Lassan tíz éve már, hogy Amelie mosolya mindenkit rádöbbentett, hogy Meg Ryannek semmi keresnivalója Párizsban és hogy nincs szebb a neurotikus szerelemnél. Ezután, pár évig édesbús romantikus komédiák jelentették a francia filmet az itthoni mozikban. Az áradat lement és most a világ horrorkedvelői figyelik lélegzetvisszafojtva, ahogy a Gall Kakas újabb és újabb vérben tocsogó filmtekercset öklendezik fel. Hatásosak, csak nagyon kevés film készített ki úgy, mint az L'interieur. Hasonló vérátömlesztésre (és esetében újraélesztésre) utalnám be a francia bűnügyi filmet.
Az amerikai minta (harmincas évek gengszterfilmjei, negyvenes évek film-noirjai) alapján, a franciák is megteremtették saját bűnügyi mozgóképes alkotásaikat. Több, klasszikussá nemesült az idők folyamán. Nagyon sokunk tudatalattijában lappang Alain Delon ballonkabátban, revolverrel a zsebben, hogy átvegye az irányítást. Akaratlanul, de a régiekhez hasonlítottam az MR 73-at. Erős mezőnybe keveredett. Az MR 73 bűnügyi film a szó legteljesebb értelmében: rendőrök üldözik a törvénysértőket, és rendőrök viaskodnak saját bűneikkel. Rendezőjének, Olivier Marchalnak ez a harmadik filmje. Előző munkája, a 36 eljutott hozzánk is. Mr. Marchal sokáig rendőrként dolgozott, később is maradt a kaptafánál: filmjei a rendvédelmi szervek berkeiben játszódnak. A 36-ban kiváló arányérzékkel vegyítette az emberi drámát és a mesterien megkomponált akciójeleneteket. A fő ihletforrás Michael Mann Szemtől szembenje volt. Úgy látszik, mindketten szeretik a kék szint és a bőrkabátot. A lényeg az, hogy a 36 erős mezőnyben is megállta a helyét. A MR 73 előzetes reklámkampányában volt egy plakát, ami egy az egyben megidézte Jean-Pierre Melville Army of Shadows című remekművét. Melville volt az, aki ráadta a ballonkabátot Alain Delonra és a zsebébe csúsztatta a revolvert. Ezek után felfokozott várakozással álltam be a sorba a mozi pénztáránál. Azt kaptam, amit vártam? A Mister 73-ra kértem jegyet és erre kiderült a film felénél, hogy a MR 73 egy pisztolyfajtát jelent.
Schneider nyomozó bejelenti az üzemi pszichológusnak, hogy meg fogja ölni Istent. Csatakrészegen ül egy buszon, csak nehezen találja meg a száját a cigi végével, közben Leonard Cohen énekel lavináról, ami betakarta az ő lelkét, feltápászkodik (mármint Schneider), pisztolyt szegez a vezetőhöz és eltéríti a járművet. Daniel Auteuil tökéletesen jeleníti meg a kiégett, alkoholista rendőrt. (Trivia: J&B-t iszik. A hetvenes évek olasz gialloiban itták ezt a whiskyt a szereplők!) Kiül arcára a szenvedés, amitől nem tud szabadulni. Egy múltbéli esemény, ami megroppantotta a nyomozó életét, apránként tárul fel a nézők előtt fekete-fehér flashbackek formájában. Schneidernek, múltbéli érdemeit nem feledve és az iránta érzett szánalomból adnak még egy esélyt. Nem rúgják ki, hanem irodai aktatologatásra ítélik. Schneidernek azonban szüksége van a terepi munkára, azért kell neki a nyomozás izgalma, mert abban ő a legjobb és addig sem a múlton rágódik. Elkíséri régi barátját és nyomozótársát egy gyilkosság helyszínére. Sorozatgyilkos szedi áldozatait a városban.
A film két szálon fut, Schneider önpusztító hétköznapjai mellett, egy fiatal lány, Justine áll a történet fókuszában, aki legalább akkora terhet cipel, mint a nyomozó. A két főszereplőben közös, hogy múltjuk egy tragikus darabja emészti őket, képtelenek túllépni, elfogadni. Szörnyű emlékképeik kísértik őket állandóan. Schneider és Marie zaklatott lelki állapota igazolást nyer a környezetben. Marseilleben forgatták a filmet, de úgy van fényképezve, hogy akár egy skót kikötőváros is lehetne, télen. Schneidert tovább nyomorítja társai torzsalkodása és a rendőri korrupció. Atmoszférateremtésben tehát jeleskedik a film. Az eszközök ismertek: hideg színek, állandó cigarettafüst, elkeseredett arcok, klausztrofób flashbackek. A 36-ban eltalált arányok azonban eltolódnak. A nyomozás háttérbe szorul, akciójelenetek elmaradnak, csak tragédiák történnek.
Hiába ismerünk meg alaposan és jól felépített karaktereket a film első egy órájában, ha nem történik velük más, csak az, hogy szenvednek, és még jobban szenvednek. A rendőrfilmek majd' minden kellékétől – van néhány zseniális pillanata a nyomozási procedúrának - megfosztotta a rendező a MR 73-at, hogy az emberi szenvedést premier plánban mutathassa. Mintha csak azt mondaná, gyertek kedves nézőim, meg lehet benne merítkezni. Meglátásom szerint, ezzel a kívánt hatás ellenkezőjét éri el. Előbb hullt a vesszőkosárba a feje, minthogy a vesztőhelyre ért volna. Mondja a rendőrnő Schneiderről. Igaz, de ez már a buszeltérítéses jelenetből is kiderült. (Ami, mellesleg a film legjobb jelenete.) Minek ezt állandóan ismételni? Miért kell a megerőszakolt és megfojtott nő holttestét mind a négy irányból, közelről megmutatni? Mindenki meg van róla győződve a filmben, hogy ő a világ legszerencsétlenebb embere, csak az egyik mellékszereplő, miután szembesítették vele, mekkora lúzer, válaszolja azt lakonikusan, hogy helyzetem nem rosszabb másénál. A szenvedés fetisizálásával, azt éri el Marchal, hogy a néző elhidegül a két főszereplőtől, hiszen a kálvária, amin keresztülmennek, emberi ésszel felfoghatatlan. És a túlzásra hitetlenkedés és elzárkózás a reakció.
A film utolsó negyedórája katasztrofális. Nélküle egész biztos, hogy jobb film lenne a MR 73. A szőke rendőrnő ott marad a hullaházban, kibuknak a könnyei, fade-out és vége (kellene, hogy legyen). A befejezés hiányában, hívhatnám egy szuggesztív állapotfilmnek, két múltban rekedt emberről, akik örökös önmarcangolásukkal és abból fakadó tetteikkel legalább annyi bajt okoznak másoknak, mint maguknak. (Az más kérdés, hogy akkor pedig az elvarratlan szálak miatt értetlenkednék.) Az utolsó tizenöt percben Schneider elveti magasztos gyilkossági szándékát és inkább ő maga lesz Isten. Igazságot szolgáltat. Patetikus és giccses befejezés, vér fröccsen a keresztre, halált pedig születés követ. Ilyen megfáradt szimbólumokra futotta. És az egész az arcunkba van tolva, kínos felszólításként, hogy most hatódj meg, rendülj meg, mert közel kerültél az élet csodájához. Hát nem.
Moziból kijövet, a buszon, egy beszédhiányban szenvedő nyugdíjasnő érdeklődött újdonsült ismerőse, egy középkorú, kocsmába tartó férfi hogyléte felől. Ezt a választ kapta: ...fogam is van, mi kell még? Ez helyretett.
