Steve McQueen (mint kiderült, semmi köze ahhoz a Steve McQueen-hez) bemutatkozó rendezéséhez az angol-ír konfliktus egyik közelmúltbeli kicsúcsosodását, a bebörtönzött IRA tagok 1981-es éhségsztrájkját választotta témául. Az ötletben és az alapszituációban ott van a potenciál, azonban a stílus és a vászonra álmodás eszközei nem feltétlenül a legmegfelelőbben aknázzák ki azt.

A képi világra egy szavunk sem lehet, a fényképezés teljesen korrekt, sehol egy élénk szín, a mindent átitató fakó élettelenség pedig nem hátrány egy börtönfilm esetében. A snittek hosszúak, a cselekmény lassan bomlik ki, valamint a karakterkezelés is dicséretes, McQueen olyan ügyesen vezényel, hogy szinte észrevétlenül tolódik át a fókusz egyik szereplőről a másikra, hogy aztán megállapodjon a fantasztikusat alakító Michael Fassbender Bobby Sands-én. Az viszont számomra nagyon fájó, hogy rendezőnk mindössze egyetlen komolyabb "beszédes" jelenetben engedi kibontakozni őt. Ez a nagyjából 15-20 perces, egyetlen beállításból felvett dialógus a film egyértelmű csúcspontja, színtiszta zsenialitás. Sokkal inkább néztem volna ezt szinte a teljes játékidő során, semmint hogy a kétségtelenül megrázó, de minden érzéketlenség nélkül kijelenthetően már sokszor látott brutális börtönviszonyok hallgatag taglalását.

Aztán az utolsó fél óra alatt vált számomra világossá, hogy mennyire arányt tévesztett film ez, és ezáltal a kívánt hatást sem sikerült elérnie. Hiányzott a komolyabb háttér, a motivációk, az egyéni sorstragédiák kibontása. Továbbá az alkotók egyértelmű állásfoglalása, a néhol hatásvadászul tolakodó jelképrendszer is véleményesnek mondható. A zárlat feleslegesen elnyújtott, és így kizökkentő, valamint a főcím előtt közölt szöveges információhalmazt is be lehetett volna ágyazni a filmbe, ahelyett, hogy ezt az elkényelmesedett, elhasznált megoldást alkalmazták volna.

Tehát a verdikt. Remekül indul, magába szippant, aztán egyre gyakrabban akadozik a gépezet. Valahol csalódott vagyok, mert több volt ebben. Az mindenesetre újfent bizonyítást nyert, hogy Fassbenderre ideje odafigyelni. Első filmként különösen megsüvegelendő alkotás, de lesz ez még jobb is Mr. McQueen. 10/6.5, mert jóval inkább tetszett, mint sem, azonban semmi sem indokol egy újranézést.

paulkemp

Érdekes egy film címét az eredeti nyelv szavának kétértelműsége nélkül visszaadni, igaz, hogy ebben az esetben triviálisak tűnik, hogy az éhség felelne meg leginkább. Mégis valami hiányérzet támad a vége főcím alatt, hiszen Steve McQueen egyetlen pillanatot sem szán valójában ennek kibontására sokkal inkább fókuszálja kameráját a vágyódásra, a fizikai szükséglet mögötti többlet tartamra.

A cselekmény kibontása nem is igazán lényeges ezek alapján, mely a remekül fényképezett, hosszan elnyújtott jelenetekben háttérbe is szorul, helyettük már-már cronenbergi fetisizmussal bíró testkép orgiába füröszthetjük szemeinket, melyet itt-ott szakít meg egy-egy párbeszéd, s egy 23 perces csúcsjelenet, amely tovább erősíti, hogy mindenről szól ez a film az éhségsztrájk eszközén kívül.

Mindenesetre annyit elmondhattuk, hogy az IRA bebörtönzött tagjainak 1981-es éhségsztárjáról van szó, aki már ez előtt is minden az elzárás alatt igénybe vehető civilizáltságot is mellőznek (tisztálkodás, élhető környezet), hogy rabságuk politikai státuszát elismerje a brit kormány. Az „éhezést” végül Bobby Sanders (Michael Fassbender zseniálisan formálja meg az egyre jobban eltűnő lázadót) kezdi el, akit még 9-en követnek a sírba 7 hónap alatt, míg a fogvatatók meghátrálnak, s a politikai státusz formális elismerésén kívül minden követelésüknek eleget tesznek.

A film mindezek alapján első ránézésre sokkolni próbál. Az életlen feketében játszó statikusan keretezett jelenetekkel a börtön hangulata már alkalmas erre, melyet csak tovább erősít a rabok önként választott „barbárságba” süllyedése. Persze ennyi még nem elég, s a feszélyező, kellemtelen képsorok folytatódnak Bobby Sanders testével, mely szép lassan a gettó filmekből ismeretes (esetleg egyes etiópiai képsorokat idéző) két lábon járó csontvázhoz válik hasonlatossá, amin ráadásul fekélyek, kelések jelennek meg. Ilyen értelemben a film csúcspontját az orvosi kezelés jelenti, mely végleg a földbe döngöli a nézőt, s talán egy pillanatra felteszi a kérdést, hogy miért is érdemes mindez.

A válasz viszont már sokkal hamarabb megkerült, hiszen a már említett hosszú jelenetből, azaz Sanders és egy Atya párbeszédéből régen kiderült minden, s mind az előtt lévő felvezetés, s az utána következő végjáték, csak kötelezően lefutandó kör, hogy a kép teljes legyen. Mert egyértelmű, hogy nem magáról az eseményről van itt szó, hanem a vágyról a szabadság iránt, a hitről, hogy „törött lábakkal” inkább meghalni kell, mely talán utat mutat másoknak, hogy élni hogyan lenne érdemes.

Összességében tehát egy remek (nem csupán agyondíjazottsága miatt) filmről beszélhetünk, melyet a címválasztás talán kissé mellékvágányra juttatott, de még a kétértelműség hiányán is átsüt egy feledhetetlen színészi alakítás, melyet szinte tökéletes kamerakezelés kísér (Cannes Golden Camera), olyan atmoszférával, mely miatt akár a történelmi ismeretek hiányában is remek filmélményben lehet része akárkinek. 10/7.5