A pályája alkonyára durván alkoholizmusba csúszó zseni, Sam Peckinpah egyetlen háborús filmjét szeretném figyelmetekbe ajánlani. Bloody Sam a King Kong, majd a Superman rendezésének elutasítása után fordult a Vaskereszt című II. világháborús dráma felé. Noha természetesen mindkét másik produkciót is fantasztikus lett volna az ő szemével látni, így utólag mégis nagyon elégedettek lehetünk. A financiális problémák, és a rendező úr által betermelt, nagyjából napi 3 üvegnyi whiskey nem sok nyomot hagyott a filmen, mely egy fantasztikus akciójelenetekkel teletűzdelt, realista, megrázó háborúellenes vádirat.
Nem túlzás azt állítani, hogy a kis fémdarab nem csak névleges címszereplő, hanem a történet valódi mozgatórugója. Megszerzésének ürügyén csúcsosodik ki ugyanis a Keleti-fronton 1943-ban már javában visszavonuló (futó?) német hadsereg katonái közötti konfliktus, melynek fő forrásai a társadalmi pozícióból eredő, illetve alapvető világnézetbeli különbségek. Konkrétabban. Egy régi vágású tiszt, a magát a porosz katonai arisztokrácia megtestesítőjének tartó Stransky százados (Maximilian Schell) egyetlen célja a Vaskereszt megszerzése, és ezzel a családi hagyományoknak és ideáknak való megfelelés. A kitüntetés felé vezető úton haladva pedig senkire és semmire sincs tekintettel.
Stransky ellentétének (nemezisének?) tekinthető a nép egyszerű fia, a James Coburn által megformált Steiner tizedes. Neki és embereinek nincsenek illúziói, egyikőjük sem párttag, tisztában vannak vele, hogy ez nem az ő háborújuk és ennek megfelelően csak is a túlélés vezérli őket. Mint ahogyan minden bizonnyal a második világháború alatt harcoló német/magyar/orosz/amerikai/tökmindegy katonák döntő többségét is. Az alkotás ebből a szemszögből vizsgálva is valószerű tehát, igazi elvhű nácit csak egyet láthatunk a vásznon, és Peckinpah mintegy üzenetként neki is olyan sorsot szán, ami csak a férfiember legrosszabb rémálmaiban fordulhat elő.
A hangulat szokásosan remek, az akciójelenetek azonban még a megszokottnál is lenyűgözőbbek, brutálisabbak (nem sokan szokták egy tízéves forma gyerek széjjel géppisztolyozását totálban felvenni), illetve a védjegynek számító lassítások mindegyike tökéletesen ül. A karakterábrázolás szintén példás, bár egyértelműen a két ellenfél központisága jellemzi. Schell pillanatok alatt eléri, hogy mindenki megvesse és rühellje őt, Coburn pedig élete egyik legjobb formáját hozza a tisztiségre leginkább alkalmas, ám a háborútól véglegesen megcsömörlött, embereit mindenek fölé helyező katona szerepében. Érdekes negatívum azonban, hogy a Kubrick Lolita-jában ferdehajlamú professzorként brillírozó James Mason mennyire képtelen bármiféle élettel megtölteni az ezredes figuráját.
A film maga nálam „csak” majdhogynem zseniális, a finálé viszont kifogástalan és különösen felkavaró. Erősen ajánlom mindenkinek. 10/8.5.