Az HBO úgy tett, mint a bizonyos Mátyás király mesében a lány aki ajándékot hozott, mert ugye a Bored to Death első évadával el is vagyunk kényeztetve meg nem is. Igen, mert fantasztikusan hangulatos, az ide év egyik legjobb sorozata, és nem mert csupán 8 rész az első évad, s ez nagyon-nagyon kevés (legalább még ennyit simán elnézegettem volna mostanában).
Viszont a kesergés helyett örülnünk kell, hogy Jonathan Ames elkészítette ezt noir-rotic (noir mint a film, s neurotikus, mint Woody Allen) címkével ellátható szériát. Hiszen nem elég, hogy könnyedén alkalmazta a film noir ismertetőjegyeit egy fergeteges magánnyomozó bohózatába, még azt is sikeresen elérte, hogy a három főhős egy „modern Woody Allen” figurát rajzoljon ki.
De még mielőtt ennyire előrerohannánk nézzük az alaphelyzetet. Adott Jonathan Ames (Jason Schwarzman) akit barátnője éppen a kezdő képsorokban hagy el egyéb szerelmei a fehér bor, s a fű miatt. Főhősünk egyébként regényíró, legalábbis egyet már publikált, s éppen a másodikkal küzd, mely nem halad olyan jól, mint az elvárható volna. Mindehhez még párosul, hogy unalmában magánnyomozónak áll (persze engedély nélkül), ami miatt még kevesebb időt tud szentelni az írásnak. Azt se feledjük el, hogy new york-i és zsidó is detektívünk (csakhogy éreztessük az allen-i párhuzamot)
Két hűséges fegyverhordozója (bár a szerepek lehet kicsit máshogy vannak leosztva) sem jár sokkal jobb cipőben. Ugye ott van Ray Hueston (Zack Galifanakis), aki képregényrajzolással foglalkozik, de éppen nem a legfoglalkoztatottabb szakmáján belül, s ráadásul hitvesi ágya sem olyan forró és szenvedélyes, mint ahogy az számára kielégítő lenne. Illetve George Christopher (Ted Danson), azaz Jonathan „főnöke” az Edition magazin főszerkesztője, kit a fűvel kötött szoros kapcsolatán kívül a nőkhöz köthető szenvedélye jellemez leginkább. Sajnos lapja látott már szebb napokat is, illetve férfiassága is némi támogatásra szorul, mely némi frusztráltságot és rengeteg üresjárattal egybekötött unalmat eredményez életében.
Lényegileg ez a három központi figura viszi a hátán az egész sorozatot, akik annyi humort és gyakran szürreális, olykor-olykor groteszk jelenetet okoznak már csak önmagukból kifolyólag, hogy ez is elvinné a hátán a sorozatot, de Ames remek piti ügyekkel sózza még tovább az egészet. Ugye elég csupán a leszbikus pár sperma bizniszét, vagy akár az ellopott gördeszkát említeni, ahhoz, hogy nagyjából körvonalazódjon, milyen megoldandó bűntényekkel is szembesülhetünk.
Ami kissé talán különös a felvezetőkben szóltak után, hogy füves poénok nem igazán akadnak, csupán egy rész (The Case of the Beautiful Blackmailer) épül erre, inkább intellektuális vonalon építkezik, melyet kissé megkavar a már említett függőségekkel, melyektől ha egy pillanatig eltekintünk, nyugodtan hihetnénk egy Woody Allen alkotásnak is. Hiszen, mint ahogy már említettem a neurotikus értelmiségi lét körül kavarog minden, melyhez Ames csetlő-botló karakterének bürleszk hatása párosul, csak, mint a Allen-nél. Illetve – ha nem is ugyan olyan mélységgel – itt is megtalálható a párkapcsolatok Woody-hoz hasonlatos értelmezése, elemzése frusztráltsággal, szexualitással és kellő mértékű szerencsétlenkedéssel egybekötött humorral.
Összességében nem tudok mást mondani, mint hogy egyértelműen a legjobb friss sorozat az idei idényben, zseniális színészekkel, forgatókönyvvel, fényképezéssel, s a főcím pedig egyszerűen fantasztikus. Viszont, hogy itthon mikor debütál...?