A történet színtere Dogville, egy kis bányászfalu a '30-as évek Amerikájában. Lakói szegény emigránsok, "jó és becsületes polgárok, akik szeretik városukat" - tudjuk meg a narrátortól, aki az egész film alatt kalauzolja a nézőt. Ebbe a világtól elzárt közösségbe érkezik üldözői elől menekülve Grace (Nicole Kidman). A fiatal, csinos nőt a falu lakói egy tanácskozást követően befogadják, és úgy döntenek, menedéket nyújtanak neki az őt üldöző gengszterek elől. Cserébe Grace mindenben a segítségükre van...
Ami azonban kezdetben szívességeknek indul, később kényszerré, valóságos terrorrá válik. A helyiek megtudják, hogy Grace-t a rendőrség is körözi, így a menedéket egyre súlyosabb áron "kínálják" neki... Grace a falu rabszolgája lesz, kihasználják, megerőszakolják, bilincsbe verik - testileg és lelkileg is megtörik a fiatal lányt. A menedéket kereső nő azonban rejteget még meglepetéseket, így a falu lakóinak van mitől rettegniük, amiért kihasználták a csinos Grace-t.
Lars von Trier talán a legprovokatívabb és legöntörvényűbb rendező mind közül, kiket a filmművészet fel tud mutatni. Nyugodtan mondhatjuk, hogy minden kísérletet, mely megpróbálja beskatulyázni könnyed eleganciával kerül ki, úgy, hogy az egy pillanatra sem sérti alkotásainak művészi értékét. Talán fölösleges felsorolni mindent mely a Dogville előtt készült, bár igaz, hogy a nézők-kritikusok-filmkészítők szentháromságát már e mű előtt elnyerte, de hogy ezzel robbantotta a legnagyobbat az kétségtelen.
Így térjünk is rögtön Grace (Nicole Kidman) vagy Dogville drámájára (előszóban és kilenc jelentben), melyet nehezen lehetne kezdeni a történet felvázolásával, hisz már a nyitó kép olyan sokkot okoz, melyre eddig film talán még nem volt képes. Nem brutálisról, nem hatásvadászatról kell beszélnünk, hanem az ürességről, vagy inkább minimalizmusról. A szűkre szabott főcím után egy város körvonalait látjuk, melyet értsünk szó szerint. A madártávlat egy fekete alapra krétával felrajzolt városka képét fogja be, mely az egész film terepét adja. Minden csupán stilizáltan jelenik meg (a házaktól, a bányákon keresztül egészen a kutyáig), s így az egész átláthatóvá, áttetszővé válik, mely rögtön kulcsot kínál a filmhez.
Hiszen e színházi stilizáció rögtön szembe megy mindennel, mely a filmekben manapság trendnek tekinthető. E szinte teljesen kellék mentes, számítógépet száműző környezet mondhatni kicsúfolása mindannak, mit a tengeren túli filmgyárak öntenek magukból. E puritán színfalak közzé helyezett dráma elveti a látvány fontosságát, s visszatér a filmek igazi értékéhez, a színészekhez, kik minden speciális effektus, minden trükköt pótolnak. Tehát könnyedén vélhetjük, hogy Trier a film keretei közzé szorítja a színházat, s ezzel még ha nem is új dolgot talál ki, mindenképpen olyan úton indul el melyen a hagyományos nézői értelemben nem mehetünk utána.
Ezután mindenképpen említést kell tenni a kézi kameráról, mely tovább fokoz minden hatást, s egy pillanat alatt eltűnik a közvetítő eszköz, s mintha ott állnák a kréta rajzok között az utcákon, hogy testközelből tapasztalhassunk meg mindent. Melyet a vágás, a ritmika, a plánok váltakozás olyan hatványra emel, mely minden nyugalmat - melyet egyéb komponensek adnának - semmivé foszlat, nem mellesleg könnyedén ejti rabul a nézőt, ki képtelen az első 20 percben feldolgozni a sokkot, s eldönteni, hogy filmet lát e.
Tehát a film elsősorban formabontó „megjelenésével” hat a nézőre, s csak szép lassan csúszik át a tartamra a hangsúly, hisz valljuk be közel 3 óra bőven elég, hogy hozzá szokjunk a környezethez, s lassan kiegészítsük a hiányzó részekkel az egészet (még ha nem is a színészek játéka - kik a levegőt markolva ajtót nyitnak – úgy tereli minderről figyelmünket, hogy az teljesen természetessé váljon, hisz ha ott vagyunk velük, s ők nem lepődnek meg semmin, akkor egy idő után nekünk miért kellene).
Mindez pedig, hogy a fiatal hölgy és a település drámája kiteljesedjen valószínűleg nélkülözhetetlen. Hisz a melodramaitkus felhangokat ezekkel kerüli el, melyre éppen elég lehetőség lenne egy menekülő nő kiszolgáltatóságát bemutató filmben. Mert valójában erről van szó. A film története csupán annyit taglal, hogy egy zárt közösségbe belecsöppenő, hogyan válik saját helyzete és az azt kihasználók martalékává. Arról hogyan lesz a kedves, „ajándékot” hozó Grace testileg és lelkileg is rabszolga egy olyan helyen, mely túl mohó ahhoz, hogy a jóságát megérdemelje. Egye helyen hol csak emberek élnek, kik engedve természetüknek átlépnek minden morális határt, melyet átlehet.
Az egészet pedig csak fokozza, hogy a film olyan emberi pillanatokat kap el, melyek megtagadják, hogy akárkit is szörnynek, vagy szívtelen kutyának lássunk. Sőt azt is megtagadja, hogy Gracet hibáztassuk beletörődéséért, hisz hagyhatná annyiban, de ehelyett elhozza e világra az véget, s a személyre szabott apokalipszis könnyedén törli el, s közben oldja fel az addig felgyülemlett mocskot, s problémákat. S a helyszínelést idéző utolsó jelenet mutat rá végül, hogy mégiscsak külső szemlélők vagyunk s nem tehetünk semmit, a dráma kibontakozik, s talán itt az ideje elgondolkodnunk, hogy mi hogyan állunk mindezzel.
Talán nem túlzás azt mondani, hogy Trier mint általában most is moralizál, s nem kicsit Amerika ellenes. Mert bizonyos értelemben e 30-as évek beli colorado-i kis város az Államok talpának szimbóluma, azoknak a dolgos embereknek a tere, kik miatt még mindig áll e óriás (melyre a záró dokumentum fotók rá erősítenek), de ők már alig, hisz valahol elfeledték, hogy hol is és miért vannak, elzárkóztak, elvonultak (mely alapján univerzálisabban is értelmezhetjük). Elfeledték a mást, az idegent tolerálni, a jót, a jóságot elfogadni, mely valószínűleg saját végzetükhöz fog vezetni, s így már semmi képpen nem menedék a menedék.
Vagyis Dogville lakosait semmi más nem érdekel, csak hogy minden maradjon úgy ahogy van, de ez már nem lehetséges, s hogy Tier víziót alkotott e mindezzel, vagy tévedett, azt csak idő mondhatja meg.
