2006-ban eljött az idő, hogy Hollywood letegyen az asztalra egy Dan Brown adaptációt. A választás egyértelmű okokból, az akkor két éves Da Vinci kódra esett. A munkára Ron Howardot választották ki. Az elvárások magasak voltak, a csalódás pedig legényes. Batátunknak ugyanis sikerült megoldania, hogy egy igencsak dinamikus, gyakorlatilag már eleve is filmszerű darabot, mérhetetlenül unalmassá varázsoljon. A filmet a nagyjában egészében meghagyott keretsztori, nomeg Sir Ian McKellen mentette meg.
A láz lecsengett, eljött az ideje, hogy elkészüljön a korábbi Langdon-regény mozgó verziója. A két történetben első blikkre csak a főkari az azonos. Azonban ha jobban megvizsgáljuk, akkor észrevehető, hogy gyakorlatlag az egész struktúra azonos. Ismét a katolikus egyházat találja meg Brown, ezúttal azonban kicsit kevésbé radikálisan, nyálfröcskölősen megy nekik, ha egyáltalán mondhatjuk ezt. Sokkal inkább morális kérdések merülnek fel és nem skandallum indukáló összeesküvések. A történetről pár szóban: Vatikánban meghal a pápa, és megkezdődne a konklávé. Eközben Genfben ellopnak egy kísérleti anyagot, ami mit tesz Isten (!), képes rohadt nagyot robbanni. A cucc elkerül Vatikánba és egy üzenetben tájékoztatják a helyi közeget, hogy itt bizony zsarolás esete forog fenn és a bomba éjfélkor felrobban, valamint óránként kínhalált hal egy bíboros. Előkerül egy ambigramma is, ami az Illuminátusok jelképének tűnik. Az hogy kik ők és mi az az ambigramma Robert Langdon meséli el, aki egyúttal megkezdi a hajszát a bíborosok és a bomba után.
Először is le kell szögeznem, hogy nagyon kedvelem a régészkedős, szimbólumos, történelmes kalandfilmeket. Igen én vagyok ez egyike, annak az öt embernek, aki élvezte a Nemzet aranyát. Szóval figyeljetek, mert csalhatok. Az első, ami feltűnhet, hogy jelen darab sokkal dinamikusabb az elődjénél. Ez részben a vágásnak és a zenének köszönető. Ez utóbbi egyébként sokkal több teret is kaphatott volna, mert tényleg nagyon rendben van. Biztos mindenki elképzel egyfajta muzsikát ehhez a sztorihoz, na ez olyan. Kórusos, sok basszusos klisé (nem pejoratív értelemben). Igaz, sokszor a legjobb pillanatokban keverik le. A másik tényező, ami miatt pörög a cselekmény, hogy a szkript nem tartalmaz a Da Vinci kódéhoz hasonló mesélő maratonokat. Nem tudom, hogy szimplán ki voltak e hagyva, vagy a könyvben sem nagyon voltak. Mindenesetre pozitív, hogy mindenki menet közben meséli el a teóriáit. Egy harmadik dolog, hogy a karakterek közül csak olyanok maradtak bent és kapnak jelentős teret, akiknek a végkifejletben fontos szerepük van. Azonban őket sem elemzi a film percekig, hogy mi volt itt a motiváció, meg honnan jött. Itt kérem erre nincs idő, meg kell menteni a Vatikánt. Ennek a hozzáállásnak adódik egy árnyoldala, nevezetesen hogy senkit nem tudunk igazán megkedvelni vagy kellőképp megutálni. Lehet hogy az én heveny érzéketlenségem az oka, de rettenetesen nem hatott meg az egyik mellékkarakter tragikus halála sem. Mint már említettem, nem volt erre idő. Egy kivétel adódik, a camerlengo, akinek a nevétől kezdve, jelmezén át az őt alakító színészig (Ewan McGregor) minden eleme tökéletesen rendben van, ki van dolgozva. Bónuszpont jár még két apróságért, az egyik a szerelmi szál kellemes mellőzése, valamint a számos betekintés az egyház bizonyos rituáléiba. Igaz ezutóbbi jogosan várható el egy ilyen filmtől.
Lényegében az Angyalok és Démonok egy kiváló mozifilm (gyanítom, hogy itthon nem tetszett volna ennyire), ami természetesen tele van mindenféle amerikai butaskodással (pl.: mindenhova az utolsó percben érkezünk) és a vége is könnyedén kitalálható. Nem tudom megítélni, hogy mennyiben befolyásolt a vizsgáktól tompa agyam, illetve a stílus iránti érzelmeim, de egy 10/7 igazán objektívnek tűnik.