Harvey Milk azon amerikai politikusok több, mint harminc főt számláló klubjának tagja, kik gyilkosság áldozatává váltak, ezt nem is zsidó származásának, inkább nemi beállítottságának és Dan White-nak köszönhette. Ne menjünk bele mélyebben, annyi tény, hogy meleg mivolta ellenére is, nagy elismerésre tett szert a heteroszexuálisok körében is (karrierjét vizsgálva érthető, katt az érdeklődőknek), ami abban a korban nem kis feladat volt. Napjaink egyik legjobb rendezőjének, Gus Van Sant-nak a segítségével követhetjük végig, hogy lett Milk egy hippiből, egyszerű aktivistából, California állam első, nyíltan meleg választott hivatalnoka, Sean Penn prezentálásában.

Milk (Sean Penn) a sötétben ül és elkezd a diktafonba beszélni a haláláról, az odáig vezető útról (minden perce frenetikus). Nemcsak a politikai karrierjéről beszél, a magánéletét is kiteregeti, szerelmeit, barátait, ellenségeit. Beszél az őt körülölelő tragédiákról, a sikerekről, bukásokról, hogy mennyire rettegtek a másságtól az emberek, hogy betegségnek próbálták beállítani azt a hetvenes években, kórházban akarták kúrálni (nem úgy..) a degeneráltságot. Milk győzedelmes, kívánja a világ ma is, nem elsősorban a melegekért küzdött... hanem az egyenlő bánásmódért, hogy minden ember jól érezze magát.

Az egyre népszerűbb életrajzi (biopic) stílus szülötte nem indokolatlanul van számon tartva az év legjobbjai között. Tulajdonképpen rengeteg érdeme van a filmnek, a korhű ábrázolás, az eredeti archív felvételek alkalmazása, Dustin Lance Black forgatókönyve, de a legszembetűnőbb, az Sean Penn, ki élete alakítását nyújta. Penn eltűnik a karakterben, (hogy Kirk Lazarust idézzem: 'full kreténbe nyomja') könnyedén mozog a végletek közt, játéka látszólag nem járt kihívással, megmutatja a hős emberi oldalát, roppant érzelmesen, hitelesen, energikusan hozza a figurát. És érezhetően élvezte. De James Franco, Josh Brolin vagy éppen Emile Hirsch is remekelt.

Mindegy hogyan viszonyulunk a melegekhez, mi a politikai álláspontunk, elviseljük-e ha Penn és Franco csókolózik, szórakozni fogunk. Van Sant rendezése hibátlan, nem esik a ló túloldalára semmilyen értelemben, a szkript pedig nemcsak mosolyra, gondolkodásra, döbbenetre, drámázásra ad okot, hanem feledteti velünk azt a... nevezzük problémának, hiszen ma sem tesszük túl magunk rajta (engem speciel nem zavar, amíg nem előttem csinálják), hogy szereplőink melegek. Ha sikerül félretenni előítéleteinket (vagyis ezt a 'buzi csak addig jó, amíg nevethetünk rajta'), legalább annyira élvezzük majd, mint dzsordzs májköl egy szombat éjjelt, legyünk heterók, biszexek, melegek, vagy csak hívjabak terriblekknek. Röviden, ennyi. 10/9