Sikeresen befoltoztam egy újabb lyukat leginkább szitához hasonlítható filmes műveltségem egén. A westernek mindig is közel álltak a szívemhez, így nagyon megörültem, amikor rábukkantam a műfaj egyik régóta látni vágyott alapkövére. A Délidő megérdemelten tartozik kategóriája legjobbjai közé, ennek ellenére kellemetlen szájízzel pillantottam meg a The End feliratot.
Will Kane (Gary Cooper) marshallnak ma van az esküvője. Holnap megjön az utódja, ő pedig új, békés életet kezdhet egy gyönyörű nő oldalán. Mindez valószínűleg így is történne, ha nem tartana a város felé Frank Miller (Ian MacDonald), akit még évekkel ezelőtt tartóztatott le a marshall, és változtatta meg ezzel gyökeresen a városka életét. Miller bandájának felszámolásával gyakorlatilag megszűnt a bűnözés, a település abszolút családbaráttá vált. Frank azonban bosszút esküdött a marshall ellen, és most a déli vonattal robog a poros Will városa felé, hogy állja a szavát.
Az Oscar-díjas rendező, Fred Zinnemann egy magától értetődően és kortól függetlenül működő, de jól elég nehezen kivitelezhető trükkel teszi elképesztően feszültté művét: a film valós idejű, azaz azt a bő másfél órát öleli fel, amikortól a városban tudomást szereznek Frank érkezéséről. Will-nek és mindenki másnak is választania kell a harc és a menekülés között. Remek jellemrajzokat kapunk, és az egész közösség reakciója hihető, az emberek ilyenek. Addig mindig hatalmas vehemenciával állnak ki az egyetemes emberi értékek és a helyes dolgok mellett, amíg nem kell közvetlenül bemocskolniuk a kezüket, amíg más hozza meg az áldozatot az ő jólétükért. De abban a pillanatban, ahogy meg kéne védeni magukat, össze kéne fogni és kiállni a saját, általuk is jól felfogott érdekükben, nos akkor inkább lesütik a szemüket és magukra zárják az ajtót. Egyetlen egy férfi van csak a vidéken, aki talán makacsságból, de inkább kötelességtudatból és meggyőződésből az utcán várja be a déli vonatot és "rakományát". A film nagyon erőteljesen hangsúlyozza ki Will magányát, Gary Cooper valami fantasztikusan nagyot alakít. A feleséget megformáló, mindig elbűvölő Grace Kelly nem sokat mutat, de ez a "kötelező kellék"-szerű szerepnek tudható be, továbbá érdekes volt látni a marshall helyettest pazarul alakító Lloyd Bridges-t és a nagyon-nagyon fiatal Lee Van Cleef-t egy néma mellékszerepben. A sokáig visszatartott, hatásosan felépített és erősen várt főgonosz azonban csalódást keltően balfasz jellegtelen. Hoppá, majdnem kifelejtettem, hogy mennyi pluszt és mélységet is ad a filmnek Dimitri Tiomkin szintén aranyszobrocskával elismert zenéje.
Tehát minden tökéletesen klappol és óramű pontossággal működik, de akkor mégis mi okozza a rossz szájízt? Hát a borzalmas, abszolút filmbe nem ileszkedő, hihhetetlenül ócskán ótvarszar finálé. Most komolyan, ez hogy történhetett meg?? Nem látták vagy nem érezték úgy, hogy arcul köpnek nagyjából mindent, amiről eddig a film szólt, hogy lerombolnak és nevetségessé tesznek mindent, amit eddig felépítettek??? Vicckategóriás az egész, a kivitelezés és az is ami, és ahogyan történik.
A Délidőt azonban mindenkinek látnia kell a hibátlan első 75 percért. Aztán meg ki tudja, lehet hogy csak én vélekedek így a zárásról, most különösen kíváncsi vagyok a Ti véleményetekre. Remek western, 10/8.5.
