Supervillain musical, pöpec csapattal, kitűnő story-val, fülbemászó dalokkal.

Ha tetszett az előző mondat, hidd el, érdemes tovább olvasnod (ha meg nem, akkor is kötelező :) ).

 

A történet a következő: Dr. Horrible életébe nyerhetünk bepillantást, aki az Evil League of Evil kedvében próbál járni tagságit remélve, nap, mint nap megküzd „végzetével”, Captain Hammer-el, s ha ez nem lenne elég, mindeközben reménytelenül szerelmes.

 

A forgatókönyv szerintem zseniális. Annak a Joss Whedon-nak köszönhetjük, aki olyan sorozatok atyja volt, mint a Buffy, és a hasonló témájú Angel, melyeket én kifejezetten rühellek (elnézést minden egyes rajongótól). Viszont két Office epizód rendezésével, és ezzel a sing-along blog húzással átcsúszott a pozitív tartományba, elég rendesen. Ott tartottam ugye, hogy a sztori rendben van, mégis, néhol szinte mellékes az apró részletekig kimunkált karakterekhez képest.

 

Dr. Horrible –a főszereplő- tulajdonképpen egyfajta jellemfejlődésen megy keresztül bő 30 perc alatt. Alaphelyzetben egy kicsit bénácska, mondhatnánk nerd figura, aki hiába az ún. gonosz arc, mégis ’A’ jófiú. Vannak elvei (nem harcol az xy. Parkban, mert ott gyerekek vannak, a gyilkolás sem izgatja föl túlságosan stb.), ennek ellenére állandóan meg akar felelni a villain elvárásoknak, önbizalom hiányos, helyes kényszer-mimikái vannak (szeme beremeg állandóan), és nem utolsó sorban szerelmes egy olyan lányba, akit még meg se mer szólítani. Mégis csak egy dolog kell ahhoz, hogy bedurvuljon, és átalakuljon igazi Dr. Horrible-be akiről el is hisszük, hogy PhD-je van gonoszságból.

Captain Hammer pedig a tökéletes ellentét (nemezis): álszent, kétszínű, gátlástalan szoknyavadász, ego szuperhős. A város megmentője, bár helytállóbb az a szó, hogy sztárja. Mindent megtesz, hogy a róla kialakult kép fennmaradjon, s nem kevesebb fáradtságot öl abba, hogy Dr. Horrible életét, és lelki világát a földbe tiporja.

A bonyodalom és a két szuperhős közti harc tökéletes alapját a szerelmi háromszög csúcsa Penny, a szociális munkás adja. Ha már nála tartunk, itt szeretném a mennyekig magasztalni Neil Patrick Harris-t, és Nathan Fillion-t, rohadt jól játszották úm. túl a szerepüket, tökéletesen parodizálva napjaink szuperhős filmjeinek főszereplőit. Viszont amit Felicia Day nyújtott, az katasztrofális, vagy csak én nem értettem, mit akart elérni ezzel az „ezerarcú Steven Seagal” fejjel. Végig bántotta a szemem a Kiszel Tündét is meghazudtoló mosolygás, és bárgyú nézés. Még az archaikus görög szobrok arcából is többet olvasok ki, mint belőle.

Mondom, szerencsére a többiek eléggé ott vannak, s elvonják a figyelmet szerintem az egyetlen negatív dologról a mini film kapcsán.

A dalokért is Whedon-t kell megtapsolni, mindegyiket ő követte el. Ahol kell figyelemfelkeltő, vagy halk/lágy dallamok, ahol kell humoros, vagy lélekboncoló szövegek. A Bad Horse kórus, azóta is a csengőhangja nálam annak az embernek, aki megfertőzött a horrible-kórral :).

 

Ha a szórakoztatás, és a röhögés mértékét venném figyelembe, simán lenne 10/10, de mivel nem az a világmegváltó project, ami után órákig vagy napokig pillázik az ember, ezért "csak" 10/8-at kap.

Érdekességképp, ajánlom figyelmetekbe a film original oldalát: http://www.drhorrible.com. Megtalálható rajta az egész trilógia, a dalszövegek, és a fanatikusoknak az író-rendező nekünk írt levele is.