Kubrick-sorozat, ötödik rész. Stanley egy újabb műfajba tett kirándulást 1964-ben, ez pedig a politikai szatíra volt. Elöljáróban csak annyit, hogy a Dr. Strangelove... annyira jó, mint amennyire hosszú a címe. Nagyon-nagyon.
Az alkotás a kőkemény hidegháború időszakában játszódik, illetve ezt a kort karikírozza ki. Az alapsztori egyszerű, de a (lehetséges) valóságtól közel sem áll távol: egy begőzölt/megkattant militarista amcsi tábornok jelentősen túllépve hatáskörét elhatározza, hogy nukleáris (megelőző) csapást mér az elvtársakra. A protokoll életbe lép, a mechanizmus megfékezhetetlennek tűnik...
Kubrick zseniálisan egyensúlyoz a minden elképzelhető korlátot áthágó abszurdizmus, és a hihetősége miatt érdekes "háborús dominóelv" bemutatása között. Egyrészt sírva röhögünk az olyan fantasztikus jeleneteken, mint például a két szuperhatalom vezetőjének telefonbeszélgetése, vagy az USA elnökének felhívása egy érmés fülkéből, másrészt kíváncsian követünk nyomon egy nagyon is megtörténhető eseménysort. Aztán ahogy egyre haladunk előre a cselekményben, már kevesebbszer lesz szügségünk nevetőizmaink élénk igénybevételére. Na meg a kedvünk is elmegy tőle, mégpedig azért, mert a Napnál is világosabban hasít belénk a felismerés: az emberiség fejlődésképtelen. Nem technikai értelemben persze, sokkal inkább emberségben, tudatosságban, és főleg egy hangyányi előrelátó gondolkodásban. A film mit sem vesztett aktualitásából az évek során, főleg napjainkban, egy esetlegesen újonnan kezdődő fegyverkezési verseny küszöbén szívszorítóan fájdalmas a keserű szájízű, a film halálosan komoly üzenetét egyetlen kinyilatkoztatásba sűrítő finálé.
A színészgárda felnő rendezőjéhez, és még emlékezetesebbé teszi a filmet. Peter Sellers három szerepben brillírozza végig a művet, és mind brit megfigyelőtisztként, mind az USA első embereként, és végül, de nem utolsó sorban pedig Dr. Strangeloveként is több, mint meggyőző. A karakteres fizimiskájú George C. Scott teljesen eggyé válik az általa megformált hű hazafi, Buck tábornok figurájával. Játéka kicsit a 12 Dühös Ember (egyik all-time favoritom) végletekig makacsul kitartó esküdtjét szintén remekül alakító Lee J. Cobb produkciójára emlékeztetett. A szomorú szemű Sterling Hayden felejthetetlenül nagyot játszik az események láncolatát elindító, megbolondult tábornok szerepében. A többiek csak simán jók, de James Earl Jones-t például különös volt ilyen fiatalon látni.
Összegezve egy újabb remekművet láthatnak azok, akik megnézik a Dr. Strangelove-ot. Először 10/9-re pontoztam, mondván, hogy a közepefelé leült egy kicsit. De aztán átgondoltam, folyton eszembe jutottak jelenetek, egy szó, mint száz, ez bizony 10/10. Nézzétek meg! Úgyis hiába mondom :D
