"A természet néha csúfot űz belőlünk. E rémes torzszülött szerencsétlen édesanyja, már négy hónapja a méhében hordozta a magzatot, amikor megtámadta őt egy vérengző vadelefánt! Csúnyán elbánt vele, egy ismeretlen afrikai szigeten. A végeredmény itt látható mögöttem: Hölgyeim is uraim! A szörnyűséges Elefántember... Állj fel! Fordulj meg!!!"

Ezek a szavak önmagában nem érnének sokat, ha nem a David Lynch-féle képi hatás -a már rögvest a film első képkockájától számítva-, valamint a fekete-fehérben mozgó sejtelmes hangulat, A. Hopkins remek alakítása, a zene -és a csönd- illetve a látvány együttes hatása formálja meg mai napig a filmtörténet meghatározó művévé.  Pusztán díjak és a jelölések, nem állnak (mindig) arányban a filmalkotás érzelmi és erkölcsi súlyával.

Hollywoodban akkor még szinte ismeretlen Lynch rendezte ezt a filmet, 1980-ban. Az elefántember egyetlen díjat sem kapott a gálán, mert az Oscar-bizottság, Robert Redford az Átlagemberek rendezését favorizálta. Mel Brooks (executive producer) erről másnap csak annyit mondott: „Tíz év múlva jó, ha az Átlagemberek legfeljebb, a kvízkérdések közt szerepel. Az elefántember-t viszont nézni fogják.” No comment...
A film egyben dráma, félig groteszk emocionálisan felkavaró alkotás. A forgatókönyv, amelyet Christopher De Vore, Eric Bergen és David Lynch írt, valójában két könyvre épül, amelyek Joseph Carey Merrick (1862-1890) valós életét mutatják be (csontvázát mai napig is őrzik)…

Az orvos Anthony Hopkins a belső vívódásaival remek, valamint John Hurt  a mormogós, sántikáló elefántembert mutatja be,  roppant lenyűgözően, elsődlegesen leginkább Merrick szánni való alakját kihangsúlyozva. Az operatőri munka és a hang- és fényhatások rendkívül jók, érzékletesek, jól fokozzák a fesztültséget. A téma nemcsak kortalan, hanem az érzelmileg kifinomult embereket mai napig is megdöbbentő, megrázó filmje. Nem könnyen elemezhető és emészthető film (ne egy vígjátékra készítsük fel a lelkivilágunkat). A lelki- és testi küszködéseken át, más is megnyilvánul: tanúi lehetünk az elfogadásnak, a szörny(ek)től való emberi félelemnek, a kapzsiságnak, a haszonszerzésnek, az empátiának és az ember más emberhez való viszonyának mivoltáról... A folyamatos nyomasztó hangulat lebilincsel és megköt, a szorongás és a szánalom, és a segíteni akarás kapcsán nem is tudjuk, hogy mit segítsük, vagy csak hogyan is szánjuk e szerencsétlen lényt, vagy mi is volna a filmben neki a legjobb...

"Tudja, olyan ügyetlen szegény, soha sem néz a lába elé, de nem érdekes, most már én vigyázok rá. -Miért ül ilyen pózban? Pihennie kéne. - Hát Öhm… csak így tud aludni. Ha lefekszik, abba belehalna; a feje túl nehéz... Én belőle élek..."

Jó tanács: A feliratos verziót javaslom, bár 1980-ban a magyar szinkron is mesteri volt – akkor még, de sokat számít a film eredeti hangzása: 10/9. (Csak azért nem 10/10, mert számomra eléggé nyomasztó a film, s nem lehetett ebből 10/10-est kihozni, habár tudom, hogy ebből a történetből és rendezésből és a szereplőkből sem hiszem, hogy másképpen ki tudtak volna jobbat s többet kihozni.)