Kubrick-sorozat, negyedik rész. Hát ez a film jókora örvényeket kavarhatott a hatvanas évek elejének nyugodtan fodrozódó mozis tengerében - ugrott be rögtön, miközben a két főszereplő első találkozását néztem. Kubrick ismét irodalmi alapanyagból dolgozott, esetünkben azonban nem csak az volt a kérdés, hogy eltér-e az forrástól (általában igen), hanem, hogy egyáltalában hogy fogja vászonra vinni Vladimir Nabukov (perverz) erotikában tobzódó regényét az akkori cenzúra és közerkölcs (HAHA) mellett.

Kubrick in medias res alapon dob minket a mélyvízbe, egy parádés, és a film iránti érdeklődést megalapozó jelenettel indítva. Majd négy évet ugrunk vissza az időben, oda, ahol minden elkezdődött. Minden, ami a nyitójelenethez vezet a későbbiekben: Humbert professzor (James Mason) és Lolita ( az első filmes Sue Lyon alakításában) találkozása. Na de csitt, a történetről egy szót se többet.

Ez a Stanley, ez egy zseni. A Spartacus kivételével eddig minden általam látott műve színtiszta mozimágia. Ahogy a szereplőket és a zenéket választja, ahogy mindent megmutat és megértet velünk szájbarágás nélkül, színészi játékkal, gesztusokkal, a leghétköznapibb, mégis rengeteget eláruló mozdulatokkal. Hol láthatunk ma ilyen színvonalú produkciókat? Sehol. Még a nyár egyértelmű legjobbjában, a remek TDK-ban is ki kellett mondani még azt is, hogy bizony, Batman az a Sötét Lovag, nem más (jó, persze a két film teljesen más kategória, de lényeg a lényeg). Ezért nézzetek Hitchcockot, Wildert, és főleg Kubrickot.     

A film lassan folyik előre, egyre többet és többet villantva fel a fordulatos cselekmény egészéből, de mégis végig a találgatás bizonytalanságában hagyva a nézőt. Ez nagy valószínűséggel a kor normái miatt (is) van, de belegondolva, csak hasznára válik a műnek. Egyfajta titokzatosságot kölcsönöz neki, ami a regénynek (valószínűleg) nem volt sajátja.

kisebb-nagyobb spoilerek, tovább olvasás csak saját felelősségre

James Mason Oscar kaliberű alakításában Humbert professzor érzelmi hullámzása hibátlanul bontakozik ki előttünk. Kezdve a talán csak egy kósza ötletként felmerülő szexuális fantáziálgatással, ami átfordul élénk, sosem nyugvó testi vonzalommá, majd legyűrhetetlen, paranoiás birtoklási vággyá, ami pedig a végén átadja helyét a teljes és határtalan őrült megszállottságnak. Pazar.
Női főszereplőnk a forgatás ideje alatt mindössze tizennégy (14!) éves Sue Lyon, akinek ez a bemutatkozó munkája. Mégpedig nem is akármilyen! Lyon maga a megtestesült kísértés, első jelenetében rögtön elképesztően csábító. És Lolita ezt tudja is magáról, majd rátesz még egy lapáttal, kezdetben csak a nézésével és mosolyával. Én amúgy simán 17 év körülire tippeltem volna a lánykát, meg is lepődtem, hogy ilyen fiatalka volt.
A film egyetlen normális hajlamokkal rendelkező, bár akkoriban sejthetően szintén rosszallással fogadott szereplője Lolita anyja, Charlotte Haze, akit Shelly Winters formál meg, tökéletesen. Szerepe szerint férje már hét éve halott, és ő azóta soha senkivel. Abszolút hiteles, ahogy állandóan aprócska, vagy éppen jéghegyni jeleket küld Humbertnek, hogy itt vagyok, tiéd vagyok, amikor csak akarod. A férfi azonban rá se hederít (a hülyéje!).
És végül de nem utolsó sorban itt van a fantasztikus Peter Sellers, aki ugyan csak pár percig van jelen összesen, mégis felejthetetlen. Nem utoljára dolgozott Kubrickkal, és szintén nem utoljára játszott több szerepet.

Stanley továbbra is képtelen hibázni, megint hatalmas élmény volt ez a két és fél óra. Nézzétek meg! 10/9.