A rettenthetetlen egy elég komoly jelenetsorral indít, azonban hamarosan már kedélyes, mondhatni vígjátéki a hangulat. William Wallace (maga Mel Gibson) kavicsokkal dobálózik (vicces, nagyon), a nép esküvői bulit tart, amin megjelennek a csúnya elnyomó angolok a helyi földesúrral az élen, és elviszik a menyasszonyt az első éjszaka jogára hivatkozva. Rendezőnk itt kezdi el bénázásainak sorát, ugyanis a falu legcsúnyább lánya egy nem túl vonzó teremtés váltott épp asszony-módba, és valaki a társaságból bemondta, hogy: „persze, pont ő kell neki”. Ezt sajnos kénytelen voltam elismerni, mi több nevetni a dolgon, szóval drámaiság oda. Most komolyan, miért nem lehetett egy szebb csajt castingolni? Na mindegy, ugorjunk. A sztoriról nem akarok elárulni sokat, mert hátha valaki még nem látta, de a lényeg a lényeg: Wallace békében akart élni, de az angolok nagyon felhúzták, és hirtelen egy lázadás kellős közepén találta magát hősünk, ahonnan már nem nagyon volt visszaút.
Tehát beindul a szoknyás fiúk felkelése. Gondolná az egyszeri filmnéző (én), hogy mostantól komorabb stílusban telnek majd a percek a képernyőn és a fotelban egyaránt. Hát nagyon nem. A brutális események csak percekre tudják kiragadni a mozit a viháncolós könnyedség mocsarából, különben szereplőink olyan jókedélyűek, mintha egy vidámparkban sétálnának erre-arra. Mintha nem is egy tragédiák által állandóan padlóra küldött ember, és egy évszázadok óta szolgasorban élő, reményét vesztett, elkeseredett nemzet történetét néznénk. Közben kb. negyedszerre sütik el a kődobálos poént, a csaták vérben és testrészekben gazdag zúzását pedig olyan, számomra hihetetlen dolgokkal alapozzák meg, mint hogy a skótok f*szt és segget mutatnak az angol íjászoknak… Az ilyen baromságok, na meg szereplői nevetséges pálfordulásai miatt képtelen magával ragadni a film.
Közben a táj szép, a zene is illik az eseményekhez, a csaták könyörtelensége pedig ízelítőt ad a valóságos háborúk borzalmából. A harci jelenetek az „if you have to fight, fight dirty” alapon mennek, és ez így helyes. A várostromot meg nyújthatták volna egy kicsit tovább is. De ettől sajnos elveszi az időt az öncélú, sokszor egyenesen idegesítővé váló lassítás-tenger, ami csak a jéghegy csúcsa dramaturgiai hibák szempontjából. Gibson az ütemérzék teljes hiányáról tanúskodó, és időzítésbeli bénaságoktól hemzsegő rendezése (ami ráadásul néhol gyenge vágással egészül ki) a film egyik legnagyobb negatívuma. Van olyan, amikor több percig Wallace csigatempójú és természetesen nagggyon hatásos pózolását nézzük. Noha azt hinnénk, hogy három óra bőven elég idő a szereplők kapcsolatainak kibontására, és a lázadás mindennapjainak bemutatására, sajnos ez mégsem sikerül bimbócsavaró Melnek (bocsi, de a South Park óta én nem tudok máshogy gondolni erre az emberre). Na persze elmondani elmondják, de egy icipicivel hitelesebb lenne, ha inkább bemutatná a csüggedést, a kételkedést a győzelemben, ahelyett, hogy a szánkba rágná.
Szereplők. Kezdjük Wallace-szal. Gibson jól hozza a figurát, az elején még a vígjátéki eszköztárát használja, de aztán abszolút hiteles hőssé válik. Volt egy zseniális jelenete is, amire azt mondtam, hogy tényleg le a kalappal. Az angol gonoszság és elnyomás megtestesítője I. Edward király, akit Patrick McGoohan remekül kelt életre. Számító, velejéig romlott, semmi és senki sem szent neki, és ezt a színész tökéletesen vissza is tudta adni. Öröm volt Brendan Gleeson-t látni Wallace gyerekkori barátja szerepében, nagy favorit az In Bruges óta. A film legösszetettebb és leghitelesebb figurája a Robert the Bruce szerepében brillírozó Angus McFadyen. Ő az egyetlen az egész produkcióban, akinek igazából nem egyetlen egy tulajdonsága van (Wallace a megingathatatlen hős, I. Edward a Gonosz, Marceau a gyönyörű), és éppen ezért sokkal inkább hiteles és átérezhető a hezitálása, és nehezen megszületett döntése. Szót kell még ejteni az előbb említett Sophie Marceau-ról, aki „csak” (nem elég?:) a szépségével tündököl ezúttal, na meg az egy hálátlan szerepben borzalmasan játszó Peter Hanly-ről, aki a meleg Wales-i Herceget testesíti meg. Gibson itt is nagyot hibázik, ugyanis képtelen megragadni az öröklés miatt kialakuló apa és meleg fia kapcsolat tragédiáját, nem tud mélységet adni neki.
Muszáj szót ejtenem a film utóéletéről is. Tudjátok, hogy szeretem kifejezni az imdb pontokkal kapcsolatos ellenérzéseimet, és ez a film olyan magas labdákat adott nem csak ezen a téren, hanem Oscar ügyileg is, hogy nem bírom nem lecsapni őket. Akit untatnék, az lépjen az öszefoglalóhoz.
Minden idők 101. legjobbja. No comment. 10 Oscar jelölés, 5 elnyert díj. Köztük a legjobb film (HAHA) és ezt figyeljétek: a legjobb rendező díja (HAHHHAA HAHHA)!!! Hát erre most mit lehet mondani? Semmit, meg fölösleges is talán.
Összességében nem igazán tudott megérinteni a film, mert ahol kellett volna, ott nem időztek és részleteztek eleget, ahol meg simán vághattak volna, ott még percekig vergődtek. Nem egyszer, nem kétszer. Az éljenzést nem értem, ha valaki igazán jó mostanában készült történelmi fimet akar látni az nézze meg a Gladiátort vagy Az utolsó szamurájt, vagy a Costner-es Robin Hood-ot. Na ezek az igazán jó filmek a kategóriából. A Rettenthetetlen meg csak egy 10/6 nálam.
(mindjárt jön Wallace, és jól leolt :D)
