Kubrick sorozat, harmadik rész. Be kell vallanom, hogy egy kicsit tartottam ettől a monstre 1960-as történelmi filmtől. Noha Stanley Kubrick előző két munkája alapján csak valami jóságra számíthattam, mégis féltettem a Gyűrűk Urán edzett szemeimet a csatajelenetektől és kíváncsi voltam, hogy mivel töltik ki a köztes űrt. Félelmeim nem bizonyultak teljesen alaptalannak.
Spartacus filmet szerintem mindenki látott már, vagy ha nem, akkor ismeri a törikönyvből a dolgokat, de azért gyorsan felvázolom a sztorit. Spartacus (Kirk Douglas) rabszolga, majd gladiátor válik belőle. Itt ismerkedik meg Varinia-val (Jean Simmons), a szintén rabszolga lánnyal és azonnal vonzalom alakul ki köztük. Egy nap a városba érkezik Crassus (Laurence Olivier) és benéz Spartacus gazdájához, Batiatushoz (Peter Ustinov) is. Varinia nagyon megtetszik neki és elhatározza, hogy megveszi. Közben megnéznek két gladiátor párviadalt is. Spartacus is a küzdőfelek között van és vereséget szenved. Crassus felesége pedig halálra ítéli őt. Ellenfele azonban ahelyett, hogy végrehajtaná az ítéletet, szigonyát az urak közé dobja és megpróbál rájuk támadni, de persze gyorsan végeznek vele. Közvetlenül talán e meghatározó élmény és a nő elvesztésének gondolata vezet a Római Birodalom legnagyobb rabszolgafelkeléséhez.
A film jól indul, nem túl gyorsan, de elfogadható tempóban haladunk előre és ismerjük meg főhősünket. Spartacus karaktere nagyban hasonlít a szintén általa megformált, szintén Kubrick által dirigált Dicsőség ösvényei-ben szereplő Dax ezredeséhez. Ugyanolyan humánus, becsületes, alapvető és örök emberi értékek mellett tör lándzsát (jelen esetben szószerint). De aztán elindul a felkelés és innentől kezdve egészen az utolsó óráig (a film több, mint három órás) majdhogynem altatódalként funkcionál az alkotás. A római játszmák nem túl izgalmasak, de még mindig figyelem felkeltőbbek, mint ahogyan Spartacus huszadszorra is végigmasíroz csapatai között, emberei meg mosolyognak rá. Ráadásul Kubrick egyetlen nagy csatajelenetet tett filmjébe vagy máshogy mondva, ezt állította a középpontba. Meg kell hagyni, hogy eléggé meglepődtem, mivel a harcot ábrázoló képkockák mennyiségi hiányáért a minőség simán kárpótol. 1960-ban, mindennemű CGI varázslat nélkül ekkora embertömeget így mozgatni és megjeleníteni a vásznon nem semmi dolog. A párharcok édes bája (mai szemmel) persze megvan, de néhol itt is meglepő a film, van pár elég brutális és jól kivitelezett jelenet is. Az utolsó fél óra pedig többszörösen is maga a dráma. Spartacus és rabszolga társai szívszorítóan szomorú leckét adnak a római szenátoroknak (is) bátorságból, becsületből és főleg az igaz barátságból.
Noha színészóriások formálják meg a figurákat (Tony Curtis-t Antoninus szerepében még nem is említettem), mégsem marad különösen emlékezetes egy alakítás sem. Douglas ugyan szinte teljesen eggyé válik szerepével, néhány jelenetben azonban mégsem túl meggyőző. A többiek között sincs se kifejezetten rossz, se átütő erejű produkció. Na jó, Ustinov arcjátéka azért nagyon szórakoztató és érdemes odafigyelni rá.
Összességében elmondható, hogy valószínűleg a műfajából adódóan ez a film nem érintett meg annyira, mint a sorozat előző két, igazán időtálló darabja. De így is színvonalas filmet láthatunk, ami a mai történelmi filmek átlagát/többségét is maga mögé utasítja. 10/7.
