Egy űrsikló hullik darabokra, belépve a Föld légkörébe, darabjai beterítik fél Amerikát, Washingtontól, Texasig. Legnagyobb meglepetésre a hajón volt túlélő, csak épp nem emberi, hanem egy idegen anyag, mely a katasztrófa után vírusként funkciónál. Míg a többi nemzet komoly állapotot hirdrt, addig az USA csak influenzára hivatkozik (persze az embereknek nem tűnik fel, hogy semmi tünet nem jelentkezik). Az emberek egyre különösebben, szokatlanul viselkednek. Carol Bennell pszichiáter nő, hamarosan testközelbe kerül a vírussal... Wachowskiék írták; a Kísérlet és A bukás rendezőjétől.

Bizony, nem túl eredeti, de semmi vész, hisz roppant izgalmas filmet kapunk. Kissé lassan indul be, de már az első 5-10 perc annyira hangulatos lett, hogy maradnunk kell a végéig, hátha valami jó sül ki belőle és így is lett (az utolsó harmad kivételével, ott már gondolom a készítők sem tudták, mit akarnak). A folyamatos hajsza során párszor igaz, hogy tarkón fejeljük a realizmusnak nevezett fogalmat, és helyszínről-helyszínre ugrálunk a 'távolság' szót semmibe véve (idő sincs, a befejezés se lett magyarázva), de mother... ez csak film. Nem túl előnyös, hogy gyakorlatilag az összes fordulatot, csavart fényévekkel bekövetkezésük előtt megjósoltuk már, de így is sikerül egy feszült atmoszférát teremtenie a múvinak. A mű okító jelleggel is bírna, a társadalmat is kritizálná (minek), de ott sajnos igen nevetséges körítéssel próbálja felhívni a figyelmet a való élet problémáira.

Nicole Kidman kellemes meglepetés volt, nem csak külsőleg, de szerepét is könnyedén hozta. Nem úgy, mint Daniel Craig, aki rohadtul unatkozhatott az egész forgatás alatt, játéka...semmilyen. De ez mindenki másról elmondható, kivéve ugye Nicole-t. Ez mondjuk pozitívum is lehetne, hisz a fertőzöttek nem mutatnak ki érzelmeket, fapofával élnek, sajnálatos módon Craig, egészségesen is ilyen volt. Félve kezdtem bele a filmbe, mert (szinte) mindenhol lehúzták, de most már nem értem, hogy mire föl. Kellemes darab, végig izgalmas bír maradni. Egyszer simán nézhető, 10/6.5

Lássuk a mai receptet. Vegyünk egy jól kidolgozott pincérlányt, fűszerezzük meg Pushing Daisiesszel és adjunk hozzá egy kevés, de tényleg csak egy csiptnyi Junot...meg is van. Édesen is csípős.

Jenna egy amerikai kisvárosban tengeti mindennapjait, mint pincérlány, a helyi pitesütödében. Igen tehetséges, a legjobb pitéket készíti, és mindennap előáll valami újdonsággal. Azonban az élet nem ilyen rózsás. Jenna abszolút nem boldog házasságban él. Utálja férjét, Earlt, s mihamarabb el szeretné hagyni. Ám, közbejön valami...illtve valaki. Jenna terhes. Nem akar gyereket, de nem veteti el. A kórházban új orvosa van, Dr. Pomatter személyében és kettejük közt látható, hogy ez nem csak sima beteg-orvos kapcsolat...

Innen indulunk, ehhez keverünk egy falatnyi humort, egy nagy adag drámát és több kiló romantikát, melynek nyála a székhez ragaszt, így akaratlanul is végigüljük, de nem bánjuk meg. A rendező, aki egyben az író is és az egyik főszereplő, az az Adrienne Shelly, aki már nem lehet köztünk (gyilkosság áldozatává vált) de utolsó munkája, igencsak pofás lett, minden téren. Jól hozza a naív kislány szerepét. Cheryl Hines, a filmbéli Becky, aki elérte célját nálam. Rettentően idegesített. Szóval ő is jó volt. A Jennát alakító Keri Russel, ki az August Rushból lehet ismerős, pedig egyszerűen remek. Sőt, kiváló, ahogy hozza a folyamatosan változó, nem tudja mitévő legyen, eleinte elkeseredett pincérlányt. Külön dicséret illeti még a férjet, Jeremy Sistót. Az utálatos férj szerepét mintha rá öntötték volna. Én a végén még sajnáltam is. A doktort alakító Nathan Filllion ront kicsit az összképen. Unalmas, egyhangú kissé és nem a mimika az erőssége. Még szót érdemel Andy Griffith alias Joe, az öreg tulajdonos. Szeretni való karakter...

A film erőssége Russel mellett, hogy a történet annak ellenére, hogy nem egy elkapkodott, pörgős valami, hanem igenis lassú, karakterorientált sztori, végig a képernyőre szegezi az ember szemét. De egy rossz pontot mindenkép kap a forgatókönyv. Bár eléggé valóságos próbál lenni, meg kell vallani, ilyen események nem sűrűn fordulnak elő az életben. Szerencséjére, nem veszi túl komolyan magát, többekközt ezértis emlékeztet a Pushing Daisies kiváló sorozatára. Na de a rendezés, az maga remek, a beállításokkal együtt, és az igen kevés, de annál élvezhetőbb zenékkel. Magávalragadó film, tényleg elbűvölő, legalábbis számomra. Én vidáman keltem fel előle, még ha sejtettem is már a végét. Egyszerűen aranyos múvi, abszolút nem ilyet vártam. 10/7