Hitchcock-sorozat, ötödik rész. A Szédülés után még a Psycho, majd talán a Madarak és ennyi. Így terveztem eredetileg a sorozat végét. De. Közben hozzájutottam pár, eddig általam nem látott Hitch filmhez is, ezért most beülünk a DeLorean-ba és visszaugrunk 1958-ból '42-be és '43-ba, hogy rögtön két alkotást vegyünk szemügyre. Bár az egyiket csak távirati stílusban.
Szabotőr (Saboteur)
A film egyike a Mester első Hollywood-i munkáinak és az éppen zajló második világháború igencsak rányomta a maga bélyegét a műre. A történet szerint tűz üt ki egy amerikai repülőgépgyárban, de hamarosan kiderül, hogy nem baleset, hanem szabotázs történt. Az elsőszámú gyanúsított Barry (Robert Cummings) lesz, aki legjobb barátját vesztette el a tűzben. Menekülnie kell, hogy bizonyítékokat keressen ártatlanságára. Ez sikerül is neki, de rövid időn belül ott lohol a nyomában a rendőrség és a szabotázst elkövető szervezet is.
Nem ragoznám sokáig, ez a film nem sikerült a legjobban. Talán azért mert nem olyan alapérzelmekre hat, mint a félelem és nem is a feszültségkeltés a célja. Egy egyszerű "menekülő-ember" sztori, aminek nincs kiemelkedő sajátossága. Még a színészek se nyújtanak olyan emlékezetes produkciót. A mai szemlélőnek ez így lassú, vontatott és kevés. Van persze pár nagyon eltalált mellékszereplő és jól sikerült jelenet, de összességében a film unalmas volt.
A gyanú árnyékában (Shadow of a Doubt)
Foglalkozzunk is inkább a Gyanú árnyékábannal, ami sokkal inkább "hitchcockos" film a szememben, mint az előző. Rögtön egy érdekesség: ez az alkotás Hitchcock személyes kedvence a munkái közül.
A történet szerint Charlie bácsi (Joseph Cotten) a testvére családjához menekül az őt üldöző nyomozók elől. Persze nekik ezt nem így tálalja: csak egy határozatlan idejű látogatásra érkezett a rokonokhoz, akik egy idilli amerikai kisvárosban, Santa Rosában laknak. Unokahúga, az utána elnevezett Charlie (Theresa Wright) rövid időn belül gyanakodni kezd nagybátyja furcsa reakciói és szokásai miatt. Lehet, hogy nem is ismeri igazán az általa rajongásig szeretett férfit?
A film könnyeden indul, hamarosan csak legyintünk egyet, hogy biztos valami csekélységért körözik ezt a vicces, mindenkihez kedves embert. A gyanú szétterjedése a fiatal Charlieban (és így bennünk is) zseniálisan van felépítve. A feszültséget nagyon finoman adagolva, kis lépésekben haladunk előre és szinte észrevétlenül változik meg a film hangulata. A végefelé már nagyon komoly tétje van a két névrokon között kialakuló játszmának. (Ilyen szempontból, ha a hasonlat kicsit furcsa is, tökéletesen a Szomszédölés című filmre emlékeztetett a mű. Egy sima kis vígjátékként indul, aztán olyan komoly thrillert kapunk a végére, hogy csak na.)
Hitchcock a borzalmas történéseket egy teljesen hétköznapi, amerikai kisvárosba helyezi, ami zseniális és azóta is alkalmazott hatásfokozó eszköz (lásd egy másik klasszikusnál: Halloween) Azt sugallja az egész, hogy ez bárkivel, bármikor megtörténhet. Plusz ott van még a bűnös családtag, ismerős családba bépülése, majd lebukása zsáner is (szerintem van ilyen, bár konkrét példát most nem tudok hozni). Zseniális volt ez az ember.
Minden egyes szereplő tökéletesen azonosul karakterével, nagyon magasszínvonalú színészi játékot láthatunk. A legviccesebb karakter a család kisebbik lánya Ann Newton, aki korát meghazudtolóan éleseszű és művelt. Az őt alakító Edna May Wonacott-nak ez volt az egyetlen említésreméltó filmes szerepe rövid karrierje során. A legjobban eltalált pedig az újonc, elsőfilmes Hume Cronyn által életre keltett Herbie Hawkins. Az ő és az apát játszó Henry Travers párbeszédei külön említést érdemelnek.
A film izgalmas, a végét szerintem nem lehet megjósolni. Összességében jó szórakozás, bár az igazi Hitchcock mesterművek színvonalát nem éri el. 10/7.5.
Hitchcock örök.
