Hitchcock-sorozat, negyedik epizód. Meglepődve olvastam, hogy a Szédülés-t 1958-as bemutatásakor nem fogadta egyöntetű dicshimnusszal sem a kritika, sem a közönség. Aztán persze idővel ez megváltozott és ma már Hitch egyik legjobbjaként tartják számon.
A történet főszereplője John "Scottie" Ferguson (James Stewart) San Francisco-i nyomozó. Egy háztetőkön zajló üldözés során ébred rá, hogy tériszonya van és ez sajnos egy rendőr életébe kerül, de ő maga is megsérül. Scottie ezek után kilép a testületből és szépen csordogál az élete, amikor megkeresi egy régen látott barátja. Gavin Elster (Tom Helmore) egy magánnyomozói munkát ajánl neki, amit Scottie vonakodva bár, de elfogad. A feladat a következő: Elster feleségét kéne követni egész nap. Madeline (Kim Novak) ugyanis egyre furcsábban viselkedik, több száz kilométert tesz meg autóval naponta, közben azt mondja a férjének, hogy csak a városban volt. A tekintete sokszor a távolba réved és ilyenkor mintha nem lenne önmaga. Kiderül, hogy Madeline szomorú sorsú és végül az öngyilkosságba menekülő nagyanyja életének helyszíneit keresi fel, az ő képét nézi a múzeumban órák hosszat, az ő házában vesz ki szobát a semmiért, sőt, még a haját is ugyanúgy hordja. A nő azonban semmit sem tud nagyanyja történetéről, mivel az édesanyja óvatosságból titokban tartotta előle. Mintha a múlt szelleme szállta volna meg...
Amit eddig leírtam az kb. a sztori tizede. Mert ez egy igazán eseménydús film, tele állejtős fordulatokkal, amikre még utalni is kár lenne. Úgy is mondhatnánk, hogy Hitchcock kilépve a "szoba-thrillerek" sémájából kitárja előttünk a világot. Nagy távolságokat járunk be időben és térben, gyönyörű helyeken barangol a kamera. A színek tobzódnak, jókor, jó helyen alkalmazva tökéletesen hangsúlyozzák ki a szereplők aktuális hangulatát, érzéseit, Stewart rémálma pedig egyszerűen remek. A Hátsó ablak klausztrofóbia érzete után most a magasságtól való félelemmel ismerkedünk meg, amit a Mester úttörő technikai újítások sorával mutat be nekünk.
Az eddig itt tárgyalt alkotások közül ennek van a legösszetetebb cselekménye, nem kevés misztikummal nyakon öntve. Talán ez teszi különösen izgalmassá, hiszen eddig elég hétköznapi, kézzel fogható gyilkosságokról szóltak a filmek (persze sokszor abszolút nem hétköznapi motivációkkal és jellemekkel voltak tele). A nyomasztó, feszült hangulat az első pillanattól kezdve beszippant és nem is enged el. A zene is megérdemli, hogy külön megemlítsem, hiszen minden egyes jelenethez tökéletesen passzol és megsokszorozza annak erejét.
A film elején, különösen amikor Stewart a Hátsó ablakot idézve sérülten üldögél, azt gondoltam, hogy lassan kezdem megszokni ebben a nyomozgatós zsánerben ezt a színészlegendát. Aztán megint meg tudott lepni és talán a legkomlexebb alakítását tette le az asztalra a három említett műből. Vagy a Kötél-ben volt a legjobb? Áhh, nem tudok dönteni. Ahogy abban a kérdésben sem, hogy Grace Kelly vagy Kim Novak a gyönyörűbb nő. És melyikőjük a jobb színésznő? Ebben talán Kelly javára billen a mérleg, bár Novak zseniálisan boldogul el a csöppet sem egyszerű karakterével. Szerepe szerintem jóval nehezebb, mint Stewart-é, ennek ellenére egy percig sem hiteltelen, lenyűgöző alakítást nyújt.
Megintcsak egy fantasztikus film, bár nekem még mindig a Kötél a nagy kedvenc. Olyan szívesen írtam volna róla spoileresen, de aztán meg arra gondoltam, hogy ha csak egy ember is emiatt a bejegyzés miatt nézi meg és tudja tökéletesen élvezni ezt a mesterművet, akkor már megérte a "titkolózás". Hitchcock egyik legjobbja, amit nem lehet elégszer látni (ez mondjuk a többire is igaz). Még egy 10/10-es klasszikus.
Hitchcock örök.
