Hitchcock-sorozat, második felvonás. Hat évet ugrunk előre a Kötél-hez képest, azaz egy 1954-es filmről lesz szó. Kezdjünk kicsit rendhagyóan.

Mégpedig úgy, hogy itt az elején ejtek pár szót az 1998-as remake-ről, amit előbb láttam és tulajdonképpen ez ösztönzött az eredeti film megtekintésére. Pontosabban az a gondolat, hogy Hitchcock-é mennyivel jobb lehet. A Tökéletes gyilkosság ugyanis tipikus remake. Átülteti a cselekményt épp aktuális napjainkba, kicsit megkavarja a dolgokat és valahol útközben elveszti az alapmű feszültségét. Dehát az egyik rendező ugyebár filmtörténeti zseni, a másik pedig csak tisztes iparos (Andrew Davis). A Mester alkotásait újra filmrevinni persze elég hálátlan feladat. Végülis a jó minőségű hozott anyagból és az acélos színészgárdából (Michael Douglas- a férj, Gwyneth Paltrow-a feleség, Viggo Mortensen- a szerető és David Suchet- a felügyelő szerepében látható) egy egész szórakoztató, habár az izgalmakat majdnem teljesen nélkülöző film született. 10/6.

Ezzel megvolnánk, térjünk is rá a Gyilkosság telefonhívásra című eredeti alkotásra. Hitchcock nagy éve volt az 1954-es, hiszen két nagyon erős filmet forgatott le (na melyik a másik? ha máshonnan nem is, a következő részből biztosan kiderül). Most jöhetne az, hogy leírom a sztorit, de nem fog. Valószínűleg sokan még nem látták és nekik majdnem minden szó spoiler lenne. Szinte minden, a történésekre utaló mondat begépelésével egyenes arányban csökkenteném az izgalmakat. Ezt pedig nem tehetem.

Nézzük inkább azt, hogy csakúgy mint a Kötél-nél, itt is egy szobában játszódnak le az események. Lassan megérik bennem a gondolat, hogy a helyszín sokszor mennyire nem játszik szerepet a feszültségkeltésben, majdhogynem lényegtelen. Hitchcock zseniálisan játszik rá a fény-árnyék hatásokra és még rengeteg kis aprósággal, egyszerű dologgal ébreszti fel bennünk a feszültséget. Azt hiszem ezért állják meg még ma is ezek a filmek a helyüket. Mert az alapokról szólnak, a legalapvetőbb, legkézenfekvőbb emberi érzelmek és a sokszor nem ilyen egyértelmű emberi kapcsolatok, egymáshoz viszonyulások képezik ezen alkotások belső motorját. Az emberek pedig nem változnak, így ezek a művek ugyanolyan izgalmasak ma is, mint elkészültükkor.

A négy főszereplő valami fantasztikusat alakít. A férjet, Tony Wendice-t megszemélyesítő Ray Milland-től egy jelenetnél csak épphogy nem fagy meg az ereinkben a vér. Grace Kelly, a feleség, karrierje legsikeresebb éveit éli és 100%-ig hitelesen adja elő az "átváltozást". A szeretőt , Mark Halliday-t játszó Robert Cummings nagyon intenzív és akkor még nem is beszéltünk a felügyelőről. John Williams már létező és későbbi nyomozók tulajdonságait egyszerre tartalmazó játéka egyszerűen nagyszerű. Van itt Hercule Poirot felsőbbrendűség érzetből adódó önhittségétől egészen Columbo hadnagy  csak még egy kérdésre visszatérő, a gyanúsított idegeit szálanként felörlő szokásáig minden.

A film komoly hangulatát ezúttal nem töri meg egy helyen sem a Hitchcock-ra sokszor annyira jellemző fekete humor. Fordulatokban viszont nincs hiány, több meglepetés is fog érni minket.

Összességében ugyan néha kicsit kiengedő, de nagyon izgalmas filmet kapunk, pár igazán feszült jelenettel. Nem sorolnám ugyan a Mester legjobbjai közé, de ez esetben ez csak annyit tesz, hogy 10/8.5-et kap.

Hitchcock örök.