Bármelyik férfi ismerősömtől kérdeztem, hogy melyik a kedvenc, vagy legalábbis a rá legnagyobb hatást gyakorló filmje, mindig egy volt a válasz: A Keresztapa. Csak a megtekintését követően értettem meg miért vannak érte oda a 20 évesektől kezdve az 50-es korosztály képviselői is Francis Ford Coppola 1972-es több Oscar-díjjal is jutalmazott munkájáért.

A Keresztapa, esetünkben Don Corleone. Az öt New York-i olasz család egyikének feje. Az egész klán védelmezője, eltartója, segítője. Számára nincs lehetetlen. Egy dolgot vár el szolgálataiért cserébe az pedig a teljes hűség. Megtestesíti az „igazi” férfit: sikeres, gazdag, befolyásos, elképesztő hatalma van nem egy ember felett, politikusokat is beleértve. A film ezzel is kezd, egy egyszerű példán mutatja be milyen is maga a keresztapaság. Ha kell, a gyilkosságig is elmegy, hogy egyenlítse a számlát, elérje céljait. Marlon Brando tökéletesen hozza a figurát, igazi karaktert ad a különös, vontatott beszédstílussal, és a finom gesztikulációkkal (gyakran használja a kezét és érinti arcához, mikor problémamegoldó „üzemmódba” vált). Minden mozdulatában és szavában benne van a jó értelemben vett lassúság, vontatottság, mely tükrözi a Don megfontoltságát, és öregségére elért bölcsességét. A fiúk alakjai is rettentően érdekesek, mind más és más értékrendek felé hajlanak. Sonny apjához hasonló életet szeretne élni, ő az, aki a legtöbbször meggondolatlan a családban, feltűnően csalja feleségét, nem tud higgadt maradni egy tárgyalás során, vég nélkül ölné meg az embereket egy vendetta alkalmával. Finoman megfogalmazva szeleburdiságának köszönheti későbbi halálát is. Fredo is hasonló kaliber, de ő nem elég bevállalós, inkább a szerencsejátékban és a bulikban éli ki magát. Tom, a fogadott fiú a legtökéletesebb, nem hiába lett a Don bizalmi embere. Ugyan néha a szemére vetik, hogy nem vérszerinti rokon, ezen kívül teljesen beleolvadt a családba, diplomáciai készsége és jogi tudása nélkül könnyen megbukhatott volna a már öreg Don Vito alatti birodalom.

Az esküvő mutatja be a filmben, milyen az igazi olasz kultúra: mindenki táncol, énekel, egymás közt és egymásnak tudnak a legjobban örülni. Szép gesztus például, hogy a Don, lánya házasságkötésének alkalmából nem mond nemet egy kívánságra sem, amit a legtöbben ki is használnak. Nagyon szépen festi le a film a családban élő hierarchikus rendet is. Mindenkinek pontosan meg van a helye a Corleone família szerkezetében/gépezetében. A nőknek a klasszikus női szerepek jutnak (mint például a családanya, aki mos, főz, takarít, gyereket nevel, vagy a tipikus szerető típus), a férfiak pedig tulajdonságaik, és „bizalmi szintjük” alapján vannak ellátva feladatokkal. Az esküvő után új férfival bővül a család, mégis, szinte kívülálló, a Don nem akarja bevonni a fontos ügyekbe, hiába családtag, mégis a bizalmi kör perifériáján helyezkedik el, ez a bizalmatlanság a film végére jogosnak bizonyul.

A család minden tagja hasonszőrű, az esküvő alatt is látszik, hogy kinek mi a dolga, hol helyezkedik el abban a bizonyos piramisban. Mégis van egy pár, akik kívülállóknak tűnnek a nagy forgatagban. Ahogy ez a mesékben is lenni szokott, a legfiatalabb fiú Michael, és kedvese a teljesen maffiától mentes, kissé naiv világból érkezett Kay azok, akik csendesen meghúzzák magukat az egyik félreeső asztalnál. Ők ketten, és a kettejük közt lévő kapcsolat változik meg a legdrasztikusabban a film alatt. Az Al Pacino által játszott Michael egy hazatért háborús hős, inkább az amerikai szellem szerint él, próbálja kerülni a család által létrejött konfliktusokat és ügyeket, amiben apja is támogatja (egyszer meg is említi, hogy szerette volna, ha fia magasabb rangra jut, esetleg kormányzóként), nem kényszeríti arra, hogy neki dolgozzon. Mégis mikor apját elkapják, és majdnem megölik az utcán, valami meg változik benne. Persze, hogy félti és aggódik apjáért, de ennél többet is lehet érezni viselkedésében. Mikor látogatni megy a kórházba, teljesen átlátja és képes megoldani a kényes helyzetet, és a hirtelen jött frusztráló szituációt. Ekkor érzi meg igazán, hogy a családnak szüksége van rá, részt akar venni a körforgásban (ezt az érzést valószínűleg a rendőrfőnök kedves gesztusa is csak fokozta). Eltörik benne valami, csalódik az addig számára is egy jobb értékrendet nyújtó amerikai álomban. Előző életét felrúgva bármire képes lesz, hogy bosszút álljon a sérelmekért, hogy New York utcáira egy ideig békesség költözzön. Mikor ez megtörténik (gyilkossá válik) az olaszországi bujkálása alatt kialakult új ember löki bele a régi Michaelt az „amerikai zászlóval takart koporsóba”. Mikor haza érkezik, már készen áll a családfői pozíció ellátására. Apja, szerintem ironikus halála utáni (unokájával játszik gengsztereset a már megkopott, nemhogy nem félelmetes, hanem különösen szerethető nagypapa, egy szívroham után veszti el életét) első tárgyalásokon, szinte kinevetik, megkérdőjelezik a szavát, pozícióját, de elég okos, megfontolt, és határozott ahhoz, hogy az efféle támadásokat hárítsa durvább, vagy finomabb eszközökkel.

Kay testesíti meg a filmben az igazi amerikai minta polgárt. Mikor Michael a családjának és apjának módszereiről mesél, elképedve hallgatja, nem hiszi el. Én úgy érzem Michael eléggé kihasználja ezt a naivságot. Megadja neki a biztonságot, viszont nem hajlandó a lányt közelebb engedni magához. Egy évvel utolsó találkozásuk után a férfi hirtelen felbukkan és megkéri a kezét (amit persze Kay nagyon romantikusnak is vehetne, de mi tudjuk, hogy Michael megházasodott már a tengerentúlon, csak éppen a friss feleséget, még melegében eltették – teszem hozzá véletlenül, és helyette – láb alól), melyre persze igent mond. Ő is beépül a családba, átveszi a női szerep tipikusságait, és marad az a hiszékeny lány, aki volt. Az utolsó jelent az, amely őt is megváltoztatja. A férfi, akinek eddig vakon hitt, a szemébe hazudik, amit persze fel sem fedezne, hiszen hihetetlenül naiv annak ellenére, hogy milyen családban él. De mikor elmegy, hogy keverjen kettejüknek egy italt, és visszafordul, látja, hogy mindig is lesz férje életének egy olyan része, melyben neki sosem lesz beleszólása. Ennek a világnak az ajtaja csukódik be előtte a szeme láttára.

Eltérve a karakterektől, ne felejtsük el, hogy A Keresztapa a film többi eszközét tekintve sem marad el. Óriási beállításokban és nem kisebb utcai tűzharcokban sem szenved hiányt a film. A Nino Rota által komponált zene a mai napig kedvence az embereknek, klasszikussá vált. Tökéletesen illik az olasz mentalitás, és az alvilág kegyetlenségének bemutatásához. A forgatókönyv Mario Puzo regénye alapján készült, figurái persze sztereotípiákat jelenítenek meg, de ami szerintem az egyik legszebb, és legvalóságosabb benne, hogy nincs igazán pozitív szereplő, ettől válik valódivá a cukormázasság helyett, a klasszikusan vett happy end is elmarad. A díszletek és a jelmezek is tökéletesen passzolnak a család más és más rétegeihez, és tagjaihoz. Míg a szűk Corleone család mindig elegáns, a főleg piszkos munkát végző tagokon már kicsit viseltesebb ruhákat láthatunk.

A vágás egyszerűen jó. Nem lehet nagyon rá mást mondani. Egész idő alatt szépek a képek váltakozása, de a munka a templomi jelenet és a leszámolások párhuzamos vágásában csúcsosodik ki. Érezni lehet a feszültséget a templom szentségében egy tiszta gyermek keresztapai esküjét tevő Michael-t ábrázoló, és a több helyszínen, különböző ellenségek ellen elkövetett gyilkosságokat, és az azokat megelőző készültségi állapotot bemutató képek között.

Összességében egyetérthetünk abban, hogy A Keresztapa egy igazi időtálló alkotás, mely a mai napig képes ugyanúgy manipulálni a tömegeket, ahogy az 1972-ben először megjelenő plakát, Coppola bábmozgató kezével.