Adott két testvér. Az egyik csendes, magába forduló, a másik pedig teljesen az ellenkezője, igazi nagyszájú köcsög, a lakótelep bikája. Artin igazi zenebuzi, lemezritkaságokat szerez, vesz, ad tovább, ilyesmi, és egész jól megél belőle. Nate pedig a helyi újságnál dolgozik, ő írja azokat az igénytelen cikkeket az aktképekhez, közben pedig életcélja, hogy minél több csajt megfektessen, lehetőleg még 33 éves kora előtt. Együtt élnek egy panelban egy nagy lakásban, a szomszédban, egy kisebb lakásban pedig az anyjuk, meg a fiatal atléta szeretője. Egy nap azonban úgy dönt a mama, hogy végleg vidékre költözik, így a fiúkra marad egy üres lakás. Abban egyetértenek, hogy valamelyikük át kell költözzön, de egyik sem akar a kisebbe. Közben pedig Artin életében megjelenik a nő, aki mellesleg Nate egyik alkalmi partnere partnere volt. Konfliktusok, konfrontációk a fivérek közt, lakótelep, és rengeteg random duma zenéről, meg a popkultúráról.

A forgatókönyv nagyon jó, okosan vannak kidolgozva a párbeszédek, a viccesnek szánt dialógusok viccesek is, és főleg hitelesek meg életszerűek, nem hangzanak kínosan a szereplők szájából. A karekterek is ötletesek, a főszereplő Welker Gábor nagyon lazán és jól játsza az obskúrus hipsztert, kicsit sem teátrális, nélkülöz minden sallangot, meg a színészvezetés is kiváló, mindenki hibátlanul alakít, a karakterek egyszerűségében rejlik a nagyszerűségük. A legjobban Elek Ferenc járt, aki Artin legjobb barátját, Sziszit játssza, neki vannak a legemlékezetesebb jelenetei a játékidő alatt. Sziszi a legjobb karakter a filmben, az ügyetlen, de szerethető mackót hamar meg lehet kedvelni. A film egyik legjobb húzása az apró részletek, utalások, kikacsintások. Már a főcím előtt a Let It Bleedet emlegetik, Elek Sonic Youth és Pixies pólóban feszít, meg egy Portishead szám eredetéről dumálnak benne, meg még sok hasonló dolog.

A rendezés nagyon ügyes, a képi megoldások fantasztikusak. Rengeteg jó ötletet lehet a filmben látni, sok a kreatív vizuális megoldás, még vizuális effektek is, amikből kevés van, de ami látható, az teljesen rendben van, egyáltalán nem érződik az alacsony költségvetés, látszik rajta a gondosság. Kicsit merített innen-onnan Dyga, de sikerült úgy összegyúrnia a kölcsönzött elemeket, hogy a filmnek van egyedi hangulata, és bizonyos szinten egyedi stílusa is. A végére viszont cserben hagyja a fiatal rendezőt az arányérzéke, fogyni kezd a puskapor, de szerencsére a lezárásban sikerül még nagyjából időben visszarántani a gyeplőt, még épp jókor, bár ez levon a film értékéből. A film így sem haladja meg a 90 percet, de úgy érzem, lehetett volna ebből még vágni egy keveset, de így sem panaszkodok.

A Tesó egy szórakoztató magyar közönségfilm, ami eléggé ritka. Ha nem fogyott volna el a végén a kraft, közel tökéletes lenne, de így is a modern magyar filmgyártás egyik legjobb darabjának tartom. A Szemle díjas Dyga Zsombor egy kidolgozott, okos humorral operáló filmet tett le az asztalra. Igényes munka, aki még nem látta, mindenképpen nézze meg, egy próbát bárkinek megér. 9/10 Megemlíteném még, hogy gyakran szokták a filmet a High Fidelityhez hasonlítani, illetve a magyar High Fidelitynek emlegetni, de ezek az összehasonlítások igen nagy baromságok, kevés köze van a két filmnek egymáshoz igazából.