Adott három nem kifejezetten derűs sorsú, de mégis, többé-kevésbé balanszban lévő ember. Mindegyikük élete egyfajta furcsa feszültséggel van megtöltve. Cristina (Naomi Watts) a családjával foglalkozik. Boldog házasság, gyerekek. Jack (Benicio Del Toro) korábbi élete miatt bűnhődik és a vallásban próbál megbocsájtást, feloldozást nyerni. Paul pedig éppen új szívére vár. Hármójuk sorsa egy szerencsétlen autóbalesetben fonódik össze. Értékrendjük megborulni látszik, 21 grammos lelkük eltorzul, személyiségük kifordul magából, persze nem feltétlenül rossz irányba.
A film Alejandro González Innáritu trilógiájának második darabja. A hármas mindegyike egyfajta tanulmány arról, hogy egyes emberek, illetve a köztük lévő reláció, hogyan változik meg valamiféle sokk hatására. Az első darab a Korcs szerelmek (Amores perros) 2000-ből. A kiforratlanság szó minden bizonnyal túl erős, de mégis azt mondhatjuk, hogy annak ellenére, hogy megjelennek benne a rendező és a forgatókönyvíró (Guillermo Arriaga, aki egyébként a trilógia minden darabját írta) meglehetősen karakteres húzásai, kevésbé zseniális, mint jelen írás tárgya. A Bábelre pedig a nagyképűség bélyegét túlzás rásütni, mert ugyan igaz, hogy kicsit nagyvonalúbban, ha tetszik lezserebbül kezelték a sztorit, de ennek ellenére nem mondhatjuk, hogy rossz film lenne. Az előbbiekből kiderül, hogy a három film közül egyértelműen a 21 gramm a legjobb. Ennek több oka is van.
Először is a film struktúrája, egészen rendhagyó. A történetvezetés abszolúte nonlineáris. A jelenetek látszólag esetlegesen vannak egymás mögé dobálva, ezzel teljes mértékben a nézőre bízva a sztori összeszkábálását. Az egész olyan, mint egy puzzle, aminek egyesével kapjuk meg a darabjait. Ám ha igaz lenne, hogy random az egész, akkor elég nehéz dolgunk lenne és a kép csak igen erős találgatás, káosz után állna össze, ha össze állna egyáltalán. Szóval sokkal helyesebb az a megállapítás, hogy Arriaga teljes mértékben tudatosan adja nekünk a kis karton darabokat, melyeket rövid gondolkodás után hozzácsatolhatunk egy korábban, akár a film elején, látott darabhoz. Nincs olyan, hogy valami ne passzolna. Én ezt, ha megengedi a Drága Olvasó, nem átallok egészen egyszerűen varázslatnak nevezni és mint olyan egymagában is egészen különleges filmmé avanzsálná a 21 grammot.
Azonban a forgatókönyv zsenialitása mellé kapunk három olyan színészt, mint Watts, Penn és Del Toro. Mindannyiuk alá írtak egy-egy bikaerős karaktert, igaz Cristina néha megbicsaklik. Mindegyikük egy adott emberi alaptípus megtestesítője, majd a baleset után kapnak a korábbival teljesen ellentétes ént, melyek taglalása egyébként óriási kísértés, de a spoilermentesség érdekében úrrá leszek rajta. E figurák pedig egy, a történethez hibátlanul passzoló kontextusba vannak elhelyezve, melyet részben a fényképezés módja, részben a díszletek alakítanak ki. Előbbit egyébként a rögzítetlen kamerakezelés, a magas kontraszt, valamint a sok premier, illetve szuperpremier plán teszi valóban depresszívvé. És akkor még nem is beszéltem a zenéről és a dialógusokról, melyek mondanom se kell, szintén bravúrosak.
Tulajdonképpen nem vagyok hajlandó hibát keresni, illetve találni jelen filmben, így aztán egy kövér 10/10.
Annak aki nem szemléli a tivobitchez.blog.hu alatt található kitűnő tévés blogot, annak egyrészt toll a fülébe, másrészt javaslom, ha felkeltette az érdeklődését a 21 gramm, akkor nyissa ki a tévét szombaton, kilenc után pár perccel és csavarja a készüléket a Dunára.