Manapság ugye már senki sem lepődik meg azon, hogy a közelben készült filmek jóval később jutnak el a magyar mozikba, mint a tengerentúli néző csalogató alkotások. Persze a mai világban ennek valószínűleg így kell lennie, amin maximum szomorkodhatunk vagy kesereghetünk (kinek habitusához mérten) olyan filmek kapcsán, mint a Max Manus, mely már 2008-ban forgalmazásba került, s csupán most jutott el a hazai piacra.

Eljutott, mivel mostanában olyan népszerűvé váltak a II. világháborús front mögött játszódó produkciók, s mondhatni a Brigantyk, a Valkűr vagy a Fekete könyv megnyitotta Norvégia egyik nemzeti hőse előtt hazánk vetítőtermeit. Ezzel pedig úgy tűnik jól jártunk, hiszen a finn frontról visszatérő, s rögtön az ellenálláshoz csatlakozó férfiú története nem csupán remek, de könnyedén kijelenthető, hogy új típusú háborús mozi történelem óra helyett.

Alapvetően azért mégiscsak egy szabotázsfilmbe ágyazott drámáról van szó, mely valós eseményekből építkezve mutatja be egy férfi „karrierjét” Európa talán legsötétebb éveiben. Ehhez mérten a cselekmény nagy része is a németekkel vívott gerilla harcra koncentrál, de nem az akcióra kihegyezve a dolgokat, hanem a feszültséggel teli tervezésre és a hol örömmel, hol bánattal átitatott akciók utáni eseményekre fókuszálva.

Ezek mellett hol akció filmbe illő (főként a visszapillantások a hó fedte frontra) jelenetek, hol thriller hangulat uralkodik el (a zseniális vágásnak köszönhetően) az alkotáson, amit ráadásul végig kísér egy giccstől és erőlködéstől mentes szerelmi száll is (főként Stockholmban), hogy ne csupán a robbanások és a kínzások zajából emelkedjen ki egy ember, azaz Max Manus (Aksel Hennie) a valóságtól azért elrugaszkodott, ám zseniálisan megfestett körvonala.

S ha már itt tartunk, akkor jegyezzük meg, hogy a film a Becstelen Brigantyknak köszönhető diskurzusba kapcsolható, hiszen igaz, hogy a film végén egyszer emlékeztetnek, hogy megtörtént események szolgálnak alapul, de a Ronning-Sandberg szerzőpáros elég képlékenyen kezeli ezt az alapanyagot. Gondoljunk akár csak a Maxszal szembeállított Gestapo tisztre, Siegfried Fehmerre (Ken Dunken), aki teljesen egyértelműen hősünk ellenpontozása végett lett olyan, amilyen.

S ha már ez a két karakter és alakítás előkerült, akkor említsük meg, hogy ilyen tekintetben semmi kifogásunk sem lehet az alkotással kapcsolatban, hiszen szinte mindenki háromdimenziós, alaposan kidolgozott és remekül megformált szereplőként tűnik fel a vásznon, s természetesen mindez gyönyörűen fotózva kerül a nézők elő (alátámasztásként talán nem állja meg a helyét, de ugye Norvégiában az Amandán 7 kategóriában is győztesként került ki – legjobb férfi főszereplő, legjobb fényképezés, legjobb film, legjobb forgatókönyv, legjobb hang, legjobb női mellékszereplő).

Tehát a majdnem két órás játékidő alatt mindenkinek fantasztikus élményben lehet része, még ha a háború borzalmai alatt megtörő Max zárójelenete kissé erőltetetten hat, s a menybe menetel sem válik feltétlen a film javára, bár egy nemzeti hős ennyit talán megérdemel. A történelem szerelmeseinek tehát kötelező, másnak csak erősen ajánlott, főként ha végre valami másra vágysz, mint az álomgyár hadigépezetet bemutató filmjeire.