Lehet valami idegesítőbb, mintha egy egész jól sikerült horror film folytatást kap, s az meg olyan pocsék, hogy ritkán látni rosszabbat? Persze igen, mert kaphat valami kedvenc és tényleg jó film is hasonló második, harmadik 123. részt, de azért ez is kiakasztó. De most, hogy már a kellő hangulat felütés megvolt nézzük meg mit sikerült összehoznia Juan Carlos Fresnadillo-nak a direktori székben Danny Boyle remek mozijának folytatásaként.
Ugye, mint az ki is található, 28 héttel járunk a vírus elszabadulása után, s idáig minden rendben is, hiszen egy egész hihető történet váz van felvázolva az eközben eltelt időről. Don (Robert Carlyle) kis felvezetése is teljesen rendben van még, hiszen a kisvárosban való rejtőzködés, és a rászorulón való segítség okozta vég is teljesen lenyelhető, ha nem is túl eredeti a dolog.
London újratelepítése és az államok hadseregének jelenléte sem okozhat senkinek meglepetést, hiszen tudjuk már egy ideje, hogy a tengerentúli új világ legnagyobb hatalma roppant szívesen nyújt ilyenkor segítő kezet (s nem csupán a filmvásznon). Az immunitás és a viselkedési panelek is helyükön vannak, mind a felnőtteknél, mind a gyermekeknél (bár a parancsnok magatartása kicsit sántít, mikor kiderül, hogy lehet el tud indulni a kutatás az ellenszer irányába).
Sőt talán még a mesterlövész megcsömörlése a háború esztétikájától is mondható elfogadhatónak, s nagyjából ezek szerint korrektül halad a történet, mely igazából végkifejletében se sántít olyan nagyon (bár ugye senki nem ellenőrzi a helikoptert a csatorna felett, meg miután leszállt akkor sem). Akkor mégis mi a baj? Tehetnénk fel a kérdést, s rögtön rá is vágnám, hogy a forma.
Igazság szerint nincs nekem semmi bajom a kézi kamerás jelentekkel, már ha azt tudatosan, jól használják, s nem minden lehetőséget megragadnak vele, hogy „ott” érezzem magam, mert egy idő után ideges leszek és frusztrált, hogy megfájdult a fejem, a gyomrom is zavarba jött (no nem az egész jól és minden szégyenlősség nélkül előadott gore jelenetektől), ráadásul nem is látok elmosódott, homályos képeken kívül semmit. Le lehetne már erről szokni, nem?
Azaz egy alapvetően élvezhető filmet vágott tönkre a fényképezés, s a vele kart öltő vágás, mely miatt az egész élmény oda, s így hiába a remek zene (John Murphy és Michael Gerhard) és a tényleg jól megkomponált gyomorforgatás.