Az előző részben közelebbről is megismerkedhettünk kedvenc forradásos pofájú, pengeujjú barátunk édesanyjával, és mivel annyira jól éreztük magunkat (nem, igazából nem), ezért ma találkozunk a kis Krueger poronttyal is. Várjunk csak. Mialóf!? Hiszen Freddy-t láttuk megszületni az ötödik felvonásban. Abból az eltorzult, mutáns törpére hajazó házimanóból már hogy a picsába lett szerető kertvárosi apuka? Hát ha ezt nem is, de sok egyéb érdektelen részletet bizton megtudhatunk a széria majdnem záródarabjából. Más szavakkal élve, akik azt hitték, hogy két ótvaros epizód után hegymenetben folytatódnak a kalandok azok szopóágra kerültek.

Tényleg egész sok minden történik, csak hát unalmasan van elővezetve a téma. A sztori erőltetett, a nyávogó kis pöcs kategóriás karakterekért abszolút nem lehet szorítani, és azt ugye már mindenki kórusban ismétli velem, hogy a színészi játék szintje valahova a Mariana-árok aljának környékére lőhető be. Ami még ezeknél is szomorúbb, az Freddy ténykedése. Az ezen bemutatkozó író-rendezése után érthetetlen módon további munkákat kapó Rachel Talalay ugyanis nagyjából a Bolondos dallamokból ismert Prérifarkas szintjére degradálja a rémálmok urát. Félni/izgulni pillanat töredékek erejéig sem fogunk, a humor teljességgel működésképtelen, a gyilkosságok idétlenek. Ha ezek után valahogy elszenvedjük magunkat a fináléig, akkor bónuszként szembesülhetünk a franchise (eddig látott!) abszolút mélypontjával. Többet nem is mondanék sem a zárlatról, sem erről a héthektós fostartályról. Még a harmadik felvonás is olyan távolinak tűnik, mint ide Irak. A tagline pofátlanabbat nem is hazudhatna. 10/2.