A zombi filmek egyértelmű koronázatlan királya Romero, ki lényegileg azzá tette ezt az ördögi teremtményt, amiként ma ismerjük. A kiváló rendezőnek viszont számos olyan követője akadt, aki újra értelmezve, vagy éppen onnan folytatva, ahonnan a mester abba hagyta hasonlóan színvonalas műfaji filmeket tudott létrehozni. Igaz általánosságban a Living Dead sorozat jól komponált és árnyaltan megrajzolt társadalomkritikája hiányzik e filmekből (vagy csupán elnagyolt megfestésük miatt inkább szót sem érdemelnek), s így csupán az erősen pop-corn szagú, kólával öblített „b” jelzővel illethetjük őket.
Pontosan ezen állítások igazak bizonyos Lucio Fulcira, aki Romero alapfelállását a Zombie 2-ben (aka Zombie Flesh Eaters, 1979) némi misztikus felhanggal keverve értelmezet újra, s szakítva az enyhén szégyellős kamerával egy igazán gyomorforgató slasher mozit forgatott le, mely a – méltán elhíresült – szemkiszúrós jelenet végett vált a horror műfajának (mondhatni) korszakalkotó filmjévé.
Mielőtt e magasztos körbe udvarlásba feledkeznénk (mely azért cseppet sem érdemtelenül történik), s elragadottságunk a talán már megengedhetetlen magasságokat súrolná álljunk meg egy pillanatra, s tekintsünk rá ezek nélkül a filmre, mely ilyen pillantásnak kitéve kissé rozoga szerkezetnek, vagy inkább „semmi extrának” nem tűnik. Hiszen csupán egy újabb jól megkoreografált menekülős, enyhén klausztrofób alkotás, mely azért annyiban képes újat mutatni, hogy helyszínét különösen választja meg, s a kézenfekvő nagyvárosi „pokol” helyett a kór eredetéhez egy kis Karib-tengeri szigetre kalauzol el minket.
Tehát egy homályos felütés után egy hajó érkezik meg New Yorkba, melyen (az beavatott szem számára) rögtön egy zombi támadás zajlik le, s az újságíró, s a családtag elindul kideríteni, hogy mi áll a módfelett különös eset hátterében. Matul szigetére érve pedig szembesülniük kell a rettenettel, azaz a halottak feltámadásával kik csak az élők húsának elfogyasztására vágynak mindennél jobban.
A film egyedüli érdekessége a kirívóan hányingerkeltő jelenek mellett a tudomány és babona (esetünkben a voodoo) találkozása, s az előbbi csődje (a másik oldalról sajnos igazi megközelítést nem kapunk, de hát mit is várunk a mi nyugati gondolkodásmódunktól), mely bizonyos szögből nézve akár a modern társadalom illetve ember kritikája is lehetne, de mindez csupán játszadozás, hiszen a film (feltehetőleg) nem akar ilyen mélyen szántó lenni, csupán a már többször is felhozott jenetekkel akar egy új igényt kielégíteni.
Azért emeljük ki még a film egyszerűen tökéletes maszkjait, hiszen ez előtt még nem találkozhattunk ilyen élethű és tényleg önmagában rémisztő zombikkal, s akkor tegyük rögtön, hogy mindehhez a fényképezés tökéletes partner, hiszen nem felejt el elidőzni egy-egy rémségen, vagy vérben tocsogó jeleneten.
Azaz Fulci talán egyik legjobban sikerült celluloid terméke elborzaszt, s ezzel szórakoztat, hogy a bátor férfiak könnyedén magukhoz ölelhessék a moziban a megrémült, elszörnyedt nőket, miközben a már említett film nézés szertartásának kellékeinek fogyasztásával elrepüljön a másfél óra, mely mint ezekből kitalálható igazán minőségi borzongást ígér mindenkinek, s persze gondolom mondanom sem kell, hogy a műfaj szerelmeseinek kötelező darab.
