Sam Raimi jobb 1987-ben jobb híján neki fogott a Gonosz halottak folytatásának, s semmit nem bízott a véletlenre, s a már nyerőnek tűnő képletet sütötte el még egyszer. Ám nem elégedett meg egy egyszerű másolattal, hanem a kis viskó fiataljainak történetét még nyomasztóbban (vagy még viccesebben), jobban átgondolva és kontextusba helyezve mesélte el. Így történhet meg az, hogy Ash szerepében ismét Bruce Campbell kamatoztatja tehetségét, s lényegileg minden ott folytatódik, ahol az előzőekben abba maradt.

Persze nem pontosan, hisz a film rövidke felvezetésében, az első fejezet egy lebutított, leegyszerűsített, s roppant rövidre vágott rezüméjét kapjuk, mely okán, már a film legelején megtekinthetjük az első ásóval való lefejezést. Aztán némi üresjáratban, megtekinthetjük, ahogy a problémák okozójaként ismert Necronomicon hiányzó lapjai elindulnak, hogy némi reményt nyújtva talán egyszer betöltik rendeltetésüket.

Mindeközben az őrület elszabadul, melynek hatására rakoncátlan kezek és sok más egyebek sodorják egyre mélyebbre főhősünket az őrület mocsarán. Egészen addig, míg az ember kötésű és vérrel írt könyv megtalálójának lánya és kísérői meg nem érkeznek, hogy megcsillanjon a lehetőség, mellyel képesek lesznek talán a gonosz szellemet vissza küldeni az őt megillető helyre.

Mint már talán ennyiből is kiderül, Sam Raimi úgy készítette el saját filmjének folytatását, hogy az bizonyos értelemben az eredetinek remakje, mely kiszélesítve a kontextust, olyan megalapozottnak tűnő falak közzé zárja, mely szinte már hihető keretként szolgál a néző számára. De mindezen túl, lényegileg kopírozza önmagát, s ugyan azon elemekből építkezik (bár sokkal jobban), mint az előzőekben. Azaz ismét a már ismert viskóban rekedt társaság, zombikkal és kísértetekkel küzd meg, míg csupán egy marad, közben pedig az életre kelt erdő ismét erőszakot tesz egy ártatlannak azért nem igazán mondható hölgyön.

Az egyetlen lényegi változás, hogy már nem csupán nőket képes az elfeledett korok réme megszállni, s így Ash is időnként a hatalmába kerül, de hol a nap fénye, hol egy régi emlék felszabadítja őt. Az így semmivé foszló bibliai nő csábítása helyett, egy másik szentséget az anyaságot kezdi ki a film, s így ismét sikerül némi pluszt csempészni a vérben és belsőségekben talán túlzásba vitten is tobzódó alkotásba.

Attól függetlenül, hogy Raimi ismét kénytelen volt fillérekből dolgozni meglepően jól sikerül (bár egy-kettő azért inkább említésre sem méltó) trükkökkel teremti meg a filmvásznon a rémségek illúzióját, de persze több jelenetben is utal Campbell karakterén keresztül, hogy továbbra is csak egy viccről van szó (pl. „a nagy nevetés” jelenetben Ash előbb kétségbeesve, vagy inkább „ezt most komolyan” tekintettel kinéz a kamerába mielőtt belőle is előtörne a hisztérikus kacagás), s semmi komolyról. És persze az első filmből már jól ismert kitekert kamera beállítások, és börleszk jelenetek sem hiányozhatnak.

Azaz a mostanában a Pókember filmek kapcsán emlegetett rendező, nagyon jól tette, hogy végül a folytatás mellett döntött, hiszen egy sokkal látványosabb, hatásosabb művet sikerült megkomponálnia, mely végkifejlete szinte üvöltött a folytatásért. Ha tehát van film amely folytatás, s jobb, mint az első rész az csak ez lehet.