EFES harmadszorra is nálunk.
A sötétség és világosság az emberi képzeletet megmozgató legősibb ellentétpár. Az emberiség eleddig talán legnagyobb hatású írása is így kezdődik: Kezdetben teremté az Isten eget és a földet, a föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén (...) és monda Isten: legyen világosság: és lőn világosság. (Mózes I 1-2,3) Talán innen eredeztethető, hogy a sötétségben zajló dolgokat érezzük gonosznak, bűnösnek, taszítónak, ami pedig világosságban történik, az életteli, vidám és pozitív. Amikor őseink még barlangokban húzták meg magukat, tüzet gyújtva oszlatták el a hideg sötétséget, így lett világos és meleg, a szükséges minimum a mindennapi túléléshez. A barlangon kívül maradt rideg éjszakában maradt minden, ami halálos veszélyt hordoz, az éhes vadállatoktól a fogvacogtató és betegséget okozó hidegig. Később a sötétben vérszagra gyülekező éji vadakról szól a költő, vámpírok, lúdvércek, vérfarkasok, és más borzasztó teremtmények rémtetteiről érkeztek (megbízhatatlannak mutatkozó, ám mégis elrettentő) hírek. Manapság pedig, ha olyan dologgal szándékoznánk elütni az időt, amelyet nappal pirulós szemlesütéssel hessegetnénk el magunktól, megvárjuk az estet, amikor a tevékeny nappal elmúltával a sötétség leple alatt biztonságban csintalankodhatunk.
Az este hagyományosan a kisebb-nagyobb bűnök ideje. Ilyenkor iszunk több söritalt, malackodunk kedvesünkkel (vagy mással), néhány embertársunk pedig a rejteket adó sötétben követ el olyan cselekedeteket, amelyek ellentételezni csak a többiektől való sok-sok évre szóló elzárással lehet. A klasszikus horror-történetekben is a csúnya dolgok éjszaka, de szinte mindig a sötétben, pókhálós padláson, félhomályos erdőben, dohos pincékben történnek. Az erdélyi vérszopó Drakula éjjel kísért, ám az első hajnali napsugárral semmivé foszlik. A zombik is éjjel kelnek ki sírjaikból, Frankenstein doktor torz teremtménye is éjjel keresi kedvesét, de a Sikoly álarcot viselő gyilkosa sem fényes nappal rohangászik az utcán, vértől csöpögő konyhakéssel a kezében.
A Fogtündér valaha egy kedves néni volt, akit mindenki szeretett a kis tengerparti városkában. Egy baleset miatt azonban egy porcelán álarccal takarta el arcát, és csak a sötétség leple alatt ment ki az utcára. Ilyenkor viszont meglátogatta a gyermekes házakat, és apró ajándékokat aggatott a kilincsekre az oda jó előre kikészített elhullajtott tejfogakért cserébe. Egyszer azonban olyan szörnyű dologgal vádolták meg, amit nem követett el. Mégis felakasztották. Azóta a kisvárosban éjszaka a gyerekeknek nem szabad leskelődni, ha furcsa árnyakat látnak, mert elviszi őket a Fogtündér. Ám mindig van olyan rosszcsont lurkó, aki a jó tanácsot semmibe véve leskelődik.
Ez az alapszituáció a Sötétség leple című horrorfilmben, amely egy létező legenda feldolgozása. A Fogtündér figurája több helyen feltűnik, elsősorban angolszász nyelvterületen. Több filmfeldolgozás is elmesélte történetét, amely azonban nem mindig horror, néha kifejezetten tündérmese. A most látható, Jonathan Liebesman által rendezett verzió azonban ízig-vérig horror. Méghozzá a legnemesebb, klasszikus fajtából. Itt nem bámul rögtön az elején a képünkbe a gonosz, hogy ezzel menthetetlenül nevetségessé váljon a film további részére, itt csak néha tűnik fel villanásokra, csak az árnyékát látjuk, szörnyű szotyorgását halljuk. És látjuk a megfelelő időközönként kivégzett áldozatait, vérbe fagyva. Persze, ezerszer látott klisékkel szembesülünk ez alkalommal is, ez azonban nem ment meg attól, hogy néha erősebben markoljuk meg a szék karfáját. Vagy a kedvesünk kezét, mindegy: mindkettőnek velőtrázó sikoly a vége. Képes arra a film, hogy rátelepedjen mellkasunkra, hogy aztán igazán mély levegőt csak a jó hosszan, 11 percen át futó vége-főcím alatt engedjen venni. Egy horrorfilmtől pedig ennyit várhatunk. Ezt az élményt ez a kiválóan fényképezett, fojtó atmoszférájú film biztosítja annak, akinek éppen ez kell. 10/7.
