Richard Linklater utánozhatatlan. Legalábbis az általam eddig látott három alkotása alapján elmondható, hogy senki sem tud a történetükkel ilyen rövid időt felölelő, egy hangulatot, egy érzést ennyire elkapni képes, és azt a nézőnek átadni tudó mozikat készíteni. A fantasztikusan feelgood tinifilmről már volt szó, most nézzük az utóbbi évek két legjobb romantikázását, amiket azért nem véletlenül egy írásban tárgyalok.
Celine (Julie Delphy) és Jesse (Ethan Hawke) egy vonaton találkoztak először. Megismerték, megkedvelték egymást, és együtt töltöttek egy napot Bécsben. Ők beszélgetnek, a kamera pedig követi őket. Ennyi elég is egy nagyszerű filmhez. Linklater hibátlanul rendez, a dialógusok izgalmasak és intenzívek, a két fiatal tele van élettel, vágyakkal, reményekkel és az őket megformáló színészek szerencsére elegendően tehetségesek ahhoz, hogy mindezt tolmácsolják is felénk. Csodálatos, és mégis hiteles alkotás, mely tökéletes befejezése után semmi mást sem szeretnél, csak hinni, hogy egyszer mindez veled is megtörténhet, illetve, hogy ha mindez így nem történhet meg, akkor mekkora szopás is ez a világ.
Útjaik 10 év múlva keresztezik újra egymást, és ha egy folytatás túlszárnyalhatja elődjét, akkor a Mielőtt lemegy a Nap ezt meg is teszi. Talán a még szűkebb időkorlát, talán az érettebb, életszagúbb, és ennek betudhatóan szomorkásabb hangulat teszi mindezt, vagy talán hogy hőseink igazán felnőttek, és így a párbeszédek még fajsúlyosabbak lettek. Linklater remekül reflektál a Bécsben töltött éjszakára, nem tolakodóan, gagyi flashbackekben, hanem a beszélgetések folyamán szerves részévé, mintegy negyedik szereplőjévé teszi a folytatásnak (a harmadik az Párizs). Egyszerre szívmelengető és fájdalmas film, még az elődjét is felülmúló zárlattal. Zseniális, kötelező néznivaló. 8.5 illetve 9 pont.