Fernando Meirelles két fantasztikus film után kissé vissza vett a tempóból és a színvonalból, de semmiképpen sem annyira, hogy ne lenne érdemes megnézni legutóbbi alkotását, a Vakságot (Blindness, 2008).

A film egy férfi (Yosuke Iseya) megvakulásával kezdődik, ki az autója volánja mögött egyik pillanatról a másikra a világ helyett csupán fehérséget lát. A környezete természetesen (egy nagyvároshoz méltón) csupán problémának tekinti, s bár ehhez képest meglepően hamar érkezik a segítség, de gyorsan kiderül, hogy egy szimpla tolvajról van szó.

A mozi ezután feszes tempóban folytatódik tovább, s sorra ereszkedik a megismert szereplők szeme elé fehérség, hogy aztán a társadalom kilökje magából őket. Az első „áldozatok” karanténba kerülnek, s a teljes elhagyatottságtól csupán egy orvos felesége, egy látó nő (Julanne Moore) menti meg őket. E „felvonásban” a demokratikus értékek és a diktatúra ütközik egymásnak, hogy elvezessenek a fináléhoz.

A karanténból való kijutás után egy posztapokaliptikus világ tárul fel, annak minden kliséjével együtt, hiszen úgy tűnik, hogy „a világ szeme e fehér felhők mögé tévedt”. Tehát szeméttel teleszórt utcákon, halottakból lakmározó kutyák között követjük nyomon „felszabadult hőseink” utolsó tánclépéseit, mely talán pont egy-két lépéssel hamarabb ér véget, mint azt várnánk.

Alapvetően tehát a nyugati társadalom kritikájával, vagy legalábbis annak minden nyűgének bemutatásával állunk szemben, mely igaz logikusan nyomon követhető, szépen kibontott, ám mégsem teljes, s elégséges, ahhoz, hogy a film ettől megálljon a lábán. Ilyen értelemben (s főként a forgatókönyvet szülő könyvhöz képest) nem beszélhetünk egy jó alkotásról, inkább csupán egy vizuális orgiáról, hiszen mind a vágás, mind a fényképezés olyan kiemelkedőre sikeredett, hogy akármilyen mögöttes tartalom keresgélése nélkül is élmény (főként széles vásznon – a szex jelenet a doktor és a kurva között nálam simán bekerült a top5-be).

Ezért meg kell próbálnunk valamilyen más lábat keresni a mozinak, ám lehetőségeink elég szűkösek, hiszen szinte akármilyen nyomon elindulva a társadalomkritikánál kötünk ki, mely mint már ismeretes, nem a legtökéletesebben celluloidra vetett támaszték. Tehát hiába keresgélünk a fehér lepel, mint ártatlanság nyomvonalon elindulva, a „megfertőződés” a már említettekhez juttat el minket. Ugyanúgy, mintha posztapokaliptikus filmként kezeljük az egészet, s csak mint ha a „megváltó” tézisén keresztül próbáljuk megragadni az alkotást.

Egyetlen kibúvónak tűnhet ez alól, ha az egészet, egy furcsán kicsavart barlanghasonlat parafrázisnak tekintjük, de ehhez túl kevés a kapaszkodó, melyeken keresztül az esetleges fejtegetés megállná a helyét (illetve közel sem biztos, hogy ez sem ugyanoda lyukadna ki, mint az előbb említett alternatívák). Így nem marad más, mint az ingatag lábakon álló óriás, mely igaz látványában kimagasló alkotás, ám mégsem képes az elvárásoknak megfelelni (sem az alapanyaggal, sem a rendezővel szembenieknek).