Aki ismeri Sacha Baron Cohen bármelyik produkcióját, valószínűleg nem tud elmenni mellette szó nélkül. A vélemények, pedig nagy százalékban szélsőségesek. Sarkítva, vagy inkább csak kerekítve, elmondhatjuk, hogy ha valaki nem utálja emberünket, akkor valószínűleg szereti, illetve vica versa. Én valahol a kivétel és az utóbbi között vagyok. Ez valahogy úgy néz ki, hogy mindig érdekel, amit csinál, de sosem vagyok képes szeretni. Így volt ez a AliG-nél, Borat-nál, vagy akár Signor Pirelli esetében is. A sorból Brüno sem kivétel.
Cohen harmadik, önmaga által alkotott és megszemélyesített kakateréről beszélünk. A recept itt is ugyanaz volt, mint a korábbi kettőnél. Tehát a bemutató előtt bő fél évvel, Brüno megjelent a köztudatban (pl. MTV movie awardson Eminem arcára történő csüccsenés, mezítelen farpofával), fake internetes portálok és portfoliók készültek számára/róla. Ezek mind azt voltak hivatottak sugallni, hogy bizony létezik valahol egy elképzelhetetlenül ciki, osztrák, divatbuzi (képzavarral élve). Ezt a trendet (és egyúttal a Boratét is) követve a film is hasonló stílusban jeleníti meg a történetet. Eszerint, miután hősünk rondául lebőg valami európai divatsznobuláson, az USA-ba vonul, ahol nem kisebb célt tűz ki, mint a világhírnevet. Az előítéletektől mindig dús Amerikában, persze nem leküzdhetetlennek tűnő akadályokkal szembesül. Mindez a jól bevált áldokumentarista stílusban, ami itt is, csakúgy mint kazah elődjénél, abszolút működőképes. Látszólag valós személyek kísérik, valós események mentén.
A fő gondom a filmmel, hogy nem tudom, hogyan kéne hozzáállni. Azt mindenképpen leszögezhetjük, hogy a célok nemesek. Azzal, hogy folyamatosan ekéz, gyakorlatilag mindent amibe bele lehet kötni a vicc szintjén, igen erős és kivédhetetlen társadalomkritikát kapunk. Az, hogy vajon ez a kritika építő jellegű vagy sem, más kérdés. Mondjuk inkább úgy, hogy figyelemfelhívás és akkor minden félreértés kiküszöbölve. Szóval ez így remek is. A gondom itt is ugyanaz volt, mint minden Cohen karakternél. A tálalás. Szó se róla, vitathatatlanul egyedi. Mindamellett alpári is. Nem vagyok az a mimózalelkű típus, aki egy kamerában fél percig himbálódzó (khm) fasz vagy esetleg egy lábbal hajtós műpénisz láttán elalél. Sőt azt kell, hogy mondjam még illett is ide, még talán kuncogtam is. Sőt után még egy sőt, még a dolog társadalomkritikai mivoltát sem rombolja szét, ami ugye a költői szerepvállalás vagy mi. Ez esetben viszont ne váltson stílust gyökeresen kettő perccel később vagy tegye azt jobb ritmusban. A másik, ami miatt nem szórakoztam kifejezetten hibátlanul, az SBC stílusa. És itt nem Brüno a ludas, mert színészünk minden karakterét, akit én láttam így játssza el. Nevetségesen eltúlzottan és ezzel minden komolyság oda és egyáltalán nem biztos, hogy az üzenet átjön. Ami meg ugye azért baj, mert onnantól kezdve ez egy viszonylag jobban sikerült blődli.
Ezzel persze esze ágában sincs azt mondani, hogy bánom azt a hetven percet, amit rászántam. Voltak például kifejezetten jó pillanatok. A filmvégi szerelmes kitörés, többszáz homofób férfiú előtt, vagy az afroamerikai közönségű talkshowban tett bejelentés, a gyerek eredetét illetően (bocsánat, próbálok spoilermentes maradni). Ami pedig elvitathatatlan pozitívum, hogy valaki (és itt mindegy, mi által motiváltan), veszi a fáradságot és megalkot ilyen és ehhez hasonló karaktereket és jó esetben gondolkodásra késztet. Mindezen közhelyhalom után, mégis azt kell, hogy mondjam, a Brüno engem pontosan annyira idegesített, hogy nem tudok 10/6-nál többet adni. (Próbáltam diplomatikus maradni.)
